Az elmúlt hetek híradásai néhol több száz egyedet számláló szarvascsapatok „vonulásáról” számoltak be. Az észlelt vadmozgás azonban legtöbbször nem a faj életmódjához köthető, hanem az agancshullatás időszakában előforduló kényszermozgatásnak.
Az „agancsozók” tevékenységének következtében a felvert, nyugalmában megzavart gímszarvas jelentős távolságokat képes megtenni úgy, hogy a nagy erdőtömböket elhagyva, a fő közlekedési utak mentén, akár azokon átvágva menekül. Nem véletlen, hogy az állami erdőgazdaságok ilyenkor teljes erdőlátogatási tilalmat rendelnek el a területeiken. Ennek ellenére az „agancsozók” számos helyen jelen vannak. A vadgazdával együttműködő, a hullott agancsot neki beszolgáltató, esetleg bemutató – s ezzel a vadgazdálkodást segítő – legális gyűjtők csak egy részét adják az ilyenkor kiáramló keresőknek. A többit kizárólag a levetett csont ára érdekli, bár köztük is akad, akit a szenvedély hajt. A vonuló vad útjába huzalokat kifeszítő, és ezt már a saját szakzsargonjában „dobatásként” emlegető típusról inkább nem ejtenék több szót.
A vadállományra gyakorolt nyomás azonban sok helyen erős, és a szarvas kényszerítése ilyenkor nyilvánvalóan veszélyes lehet.
Somogy vármegyében, a Balatonról Kaposvár felé vezető R67-es út keleti oldalán, a napokban Mernyeszentmiklós községhatárában egy 70-80 egyedet számláló bikacsapat tűnt fel a kocsim mellett. A szarvasok teljes erejükkel futottak, és jól láthatóan az utat szegélyező kerítés felé tartottak. A viszonylagos nagy sebességet tartva, néhány másodperc múlva már csak a tükörből láttam, hogy a bikák végül elfordultak a kb. 2 méter magas kerítés előtt, és újra a rét felé vették az irányt. Arra, ahol két, egymástól távol lévő ember járt a nyomukban, akik teátrális kézmozdulatokkal akarták irányítani a mozgásukat – próbálták terelni a szarvasokat!
Hogy mi lett volna, ha a gímszarvasnak semmiféle akadályt nem jelentő alacsony kerítésen, és így a négysávos úton is átzúdul a tekintélyes létszámú csapat, abba inkább jobb nem belegondolni…