Valahányszor újból meglátom – legyen bár hajnal, nappal vagy éjszaka –, mindannyiszor megdobbantja szívemet.
Újra átélem – ha tán egyre halványabban is – 1927. március 7-ét, amikor legelőször pillantottam meg, a Helouan fedélzetéről!
Hiszen minden érkezés, minden kívánatos viszontlátás – kissé ünnep is!
A legelső találkozás emlékünnepe!
Szegény Helouanra gondolok, ő is trieszti Lloyd-hajó volt valamikor, míg csak el nem söpörte a háború. Megtorpedózták, aknára futott, ágyúgolyó érte – kit érdekel már?…
Bennem azonban kitörölhetetlenül él immár harmincnyolc éves emléke, mikor napnyugtakor futottunk be ide… Még kapitánya is előttem áll: régimódi, beretvált bajszú, pofaszakállas tengeri medve! Fabiani volt a neve…
Ahogy Mangi sem fogja elfelejteni Port Said lámpáinak istenhozott-bólintását. Sem az Europát, sem a kapitányát, aki egyáltalán nem „tengeri medve”-típus.
Javában reggelizik már az Europa választott népe, a távcsővel, fényképezőgéppel és napszemüveggel felfegyverzett, mintegy ötvenfőnyi kirándulókülönítmény. Mangi – jóllehet, tegnap óta be nem hunyta szemét – mégis frissnek, derűsnek látszik. Az is lehet, persze, hogy – irántam való kíméletből – egyszerűen szimulál. Félénk kísérletemet – nem gondolná-e mégis meg a kiszállást? – csírájában elfojtja.
Amint a hajóhídon leereszkedünk, s az imbolygó motorcsónakon elhelyezkedünk, éppen derengeni kezd. Tavaszi levegő lengedez, halvány hajnalpír táncol a még most is mozgalmas tengeren.
Elpöfögünk a hajdanában oly fényesen nyüzsgő, most sötét és néptelen Simon Arzt bazárja meg a „Szuez Társaság” ugyancsak elcsendesedett palotája előtt. Lehorgonyzott vitorlások, útjelző bóják, fel-alá cikázó tarka kis révgőzösök, fürge motorcsónakok közt kanyargunk, míg csak kisebb öbölbe fordulva, partra nem tessékelnek bennünket.
Három jókora hupikék autóbusz várakozik ránk – egyiptomi „Ibusz-kocsik” –, sebtiben lefoglalok két első ülést, közvetlen a sofőr mögött. Ott kecsegtet ugyanis az egyetlen nyitott ablak, amin szabadon jár be az immár valóban enyhe afrikai levegő, sőt a kelő nap jólesőn zsongító sugara is! Hátrább, a kocsi belsejébe telepedőknek, aligha virít levegőző alkalom…
Itt ülnénk hát, álmosan bár, de viszonylag elégedetten, még hosszú lábamat is ki tudom nyújtani, amit nem minden Ibusz-autóról mondhat el az egyiptomi turista.
Mangi állapota is kifogástalannak látszik, Simaika tárt karokkal és részletes haditervvel vár bennünket – még utóbb kiderül, hogy ok nélkül nyugtalankodtam…
Mihelyt azonban autókaravánunk elindul, rádöbbenünk, hogy üléseink mégsem olyan kívánatosak, amilyeneknek még öt perccel ezelőtt tetszettek. Mert az előttem ülő sofőr mellett most billenti fel a pótülést valaki, akiről hamarosan kisül, hogy kocsink bennszülött idegenvezetője…
Már émelyítő pacsuliszagának sem tudunk örvendezni. Mikor azonban váratlanul előrántott megafonját pont a kettőnk füle közé szereli, kétségtelenné válik, hogy az ülésválasztást eltévesztettem.
Máris belekezd fülsértően recsegő, rendkívül hibás kiejtésű angol mondókájába, mellyel Egyiptom történetét akarná ismertetni a hosszú kocsi valamennyi utasával. Hadarva mondja, még lélegzeni is sajnál, nyilván attól tart, hogy témáját a közel háromórás autózásba nem tudja beleszorítani. Én sem bízom benne, hogy Egyiptom sok ezer éves históriáját ilyen szűk marékra lehessen fogni. Kiváltképpen, ha még bővítgeti is, leleményes fordulatokkal fűszerezi:
– Faruk vagyok – mutatkozik be –, de nem ám az a Faruk, akire önök gondolnak, akin ötvenkettőben túladtunk. Az első Faruk volt, én vagyok a második – az önök szolgálatkész vezetője…
Tudálékos lefetyelése nemcsak hallószerveinket viseli meg, a kettőnk közti szóváltást is lehetetlenné teszi. Pedig Mangi annyira lelkesedik minden új látnivalón, tőlem várna felvilágosítást minden tevéről, szamárháton nyargalászó „fellah”-ról, lefátyolozott asszonyságról, ősi „szakijé”-ről – a kairói országút tarkán zsibongó szereplőinek mindegyikéről.
Kénytelenek vagyunk hát hallgatni, s ha belesüketülünk is egyre szellemesebben humorizáló egyiptológusunk előadásába – mégis kellemes afrikai levegőben, a várva várt napsütés áldásában részesülhetünk.
Vagy másfél óra hosszat a Szuezi-csatorna meg a vasútvonal között koptatjuk az országutat. A vasúton túl már végtelen sivatag sárgállik, a Szaharának a sínpár és a láthatatlan Nílus-delta közé szorult, szerény darabkája – enyhe kóstoló a Hengergő homokból!
Denaturált Afrika (részlet)