Szenteste az otthonokban kigyulladnak a fények, a természet ajándéka ott illatozik minden nappaliban, hogy tyúkanyóként őrizze a becsomagolt ajándékokat.
A viharos északi szél dühödten bukott le a meredek oldalú dombok közé. Még híre sem volt a reggelnek, amikor habos, vastag felhők jöttek, és esni kezdett belőlük a friss hó. A szél messzire hordta a csillogó kristályokat, de még jóval pirkadat előtt elszáguldott a Várszói-erdő öreg fái fölé. A faluban csend lett. Csak a nagy pelyhekben hulló, friss fehér hóesés apró zizegése hallatszott az éjszakában, és ahogy teltek az órák, egyre jobban belepte a látrányi határt.
Kissé megnyikordult a kerítés kapuja, amikor a középkorú ember az utcára lépett. Körülnézett, majd délnek fordult, és kis idő múltán már a Csopakra vezető úton ballagott a hegynek felfelé. Mielőtt a jól felfűtött házat elhagyta, alaposan felöltözött. Vastag nadrágot húzott, lábát meleg kapcába tekerte, és hosszú szárú, fekete gumicsizmába lépett. Felül magas nyakú, kötött pulóverbe bújt, amire a kabáton kívül még egy báránybőrrel kibélelt bekecset is öltött. A fejét pedig bundás sapka takarta, amit oldalt lehajtott, hogy a füleit is melegen tartsa.
Bőrkesztyűbe bújtatott kezében valami furcsa szerszámot, egy kardfűrészt tartott, aminek a markolatán vékony madzag volt hurokszerűen átbújtatva. Azt még a keze fején áthúzta, így a fűrészt később a csuklóján lógatva vitte.
Lassan lépkedett, kimérten, keresgetve az úton a magasabb részeket, kerülve a gödröket. Felért a dombtetőre, s amikor a Kertész-tavi völgy lejáratánál az útkereszteződéshez érkezett, a Somogytúrba vezető szekérutat maga mögött hagyva kissé nyugatnak fordult. Megmászott még néhány kisebb dombocskát, majd amikor felért a legmagasabb részre, valami varázslatos látvány tárult a szeme elé. Északról déli irányban, egészen ameddig a szeme ellátott a sűrű hóesésben, az öreg Várszói-erdő töltötte ki a látóhatárt. Két-három emberöltőnél is idősebb fák dacoltak ott az elemek viszontagságaival, a sűrű rengeteg egészen benőtte a dombtetőket, a lankás oldalakat, a mély katlanokat.
Az erdő szélénél, a Horgasvölgyben, ahol a szántóföld barázdái összetalálkoztak az erősen föléjük magasodott, vastag fatörzsekkel, néhány öreg fenyő is állt. Hatalmas sátorra hasonlító alakjukat, földig érő ágkarjaikat már vastagon takarta a hó, mire az ember odaért. Mielőtt a dombtetőről megindult, kinézte magának a legnagyobbikat, s arra vette az irányt.
Megállt előtte, felnézett rá, de az oly magas volt, hogy a sűrű hóesésben szinte nem is látta a tetejét odalentről. A kezében tartott fűrésszel levágott róla néhány földet seprő ágat, majd az így keletkezett nyíláson át alábújt a tűleveleknek.
A fa alja teljesen száraz volt, sem eső, sem a frissen hullott hó nem tudott behatolni oda. Mintha valami kis kunyhó belseje lett volna. Az ember gombolkozni kezdett. Levetette magáról az irhával bélelt bekecset, és a vastag kabátot. A sapkát jól a fejébe nyomta, majd újra csuklójára öltötte a kardfűrész madzagját, és a fenyő alsó ágait megragadva mászni kezdett. Fel egyenesen a fa tetejébe. Az alsó, vastagabb ágakon ez először könnyen ment, de ahogy egyre feljebb ért, úgy lett mindinkább vizes, lucskos, a tűlevéllel borított fenyőgallyak sokasága. A fehér áldás behullott a nyakánál, az alkarjára felcsúszott ruha ujjai alatt, a bőrkesztyű pedig ragadt a gyantától. Mégis töretlenül mászott felfelé. Ha kellett, levágott néhány útban lévő ágat, hogy tovább tudjon haladni. Közben a hóesés elállt, és lassan derengeni kezdett az ég. Addig is világos volt, de hirtelen fény öntötte el a határt, színt kaptak az erdők, a fák, a dombok, és a völgyek hajlatai.
Az ember egyszer csak megállt a mászásban. Felnézett, a fa teteje tőle már csak alig két méterre lehetett. Az ágak ott már lerúgták magukról a csikorgó porhavat, és tűleveleik pompázatos színükben ragyogtak, magasan az erdő felett.
Kezébe vette a szerszámot, és fűrészelni kezdett. Alig néhány perc alatt kivágta az öreg fenyő majd’ évszázadnyi idő alatt nevelgetett díszét, a fenséges, eddig minden időnek ellenálló csúcsát, és a havas ágakon legördülve hagyta alázuhanni a földre.
Nehézkesen lekecmergett a fáról, majd a törzs mellett újra visszaöltözött, és megindult, hogy a facsúcsot birtokba vegye. Amint felpillantott, egy magányos alak állt ott mellette. A csősz volt az a faluból, akit az ember is jól ismert. A tekintete haragos volt, megrovó, és végtelenül szomorú is egyben. Az öreg halk hangján magához szólította, és hosszasan beszélni kezdett hozzá, a fenyőfa szívét kivágó ember pedig hallgatta őt bűnbánóan, szégyenkezve, földre szegezet tekintettel.
Amikor végzett a mondandójával, a csősz a lefűrészelt fenyőfacsúcsra nézett, mondott még valamit csendesen, és a falu felé vezető útra mutatott. Majd dobott egyet a vállán, hogy a tarisznyáján igazítson, hátat fordított, és szó nélkül elballagott.
Az ember sóhajtott néhányat, majd hóna alá vette a fenyőfa levágott csonkját, és megindult hazafelé. Nehéz lépteit a háta mögül a fenyőágak suhogása kísérte egészen a faluhatárig.
Az apámnak ez volt talán az utolsó szomorú karácsonya. Az öreg fenyő értelmetlen megcsonkítása, a csősztől kapott lecke, a hazáig tartó út önmardosó emléke soha ki nem törölhető nyomokat hagyott a lelkében.
A világért nem nyúlt volna többet akkora fához. Később gyakran elkísértem az erdőre, csak az alant növő, elmaradott, csenevész fákat válogatta. A nagy, öles fenyőknek a közelébe sem ment.
Hazatérve aztán faragta, gyalulta gondosan a törzsüket, hogy beleférjenek a fatalpba, és elfoglalhassák méltó helyüket a lakásban.
Amikor eljött az ünnep, és az első csillagszóró drótszárát valamelyik gyantaillatú ág köré csavarva, majd azt meggyújtva gyermekei szemében látta a karácsonyi fényt ragyogni, akkor adott csak valóban feloldozást önmagának.
Megjelent a szerző Vadászhit, holdvilág című kötetében.