A királyok királya, a levesek levese. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a vadételek legjobbika.
Ez természetesen vitaképes kijelentés, de tartom magam az álláspontomhoz, hiszen ilyen ízgazdag és mégis lágy, ilyen erőt adó és karakteres vadételünk – szerintem – nincs.
Fácánleves.
Csak így egyszerűen, mindenféle sallang és kiegészítő nélkül. Rendszeres olvasóim hozzászokhattak, hogy az ÖrömPörkölt címeiben mindig van még a „tárgy” mellett egy kis jellemzés, bővítés, talány vagy éppen valami plusz. Ám most ezt elhagytam, mert ahogy már fentebb is írtam: a királyok királya. És itt most nem kellenek a színes szalagok és csillogó üvegcserepek. Fanfárok kellenek és vörös szőnyeg, koronázási jogar és országalma, hogy a koronázási palástról ne is beszéljek.
És, hogy miért? Mert kevés olyan házi és vadon nevelkedett jószág van, amelynek levese akár a második helyet is elérhetné, mert nálam a dobogó első és második foka is a fácánlevesé. A többi csak a „futottak még” kategória. Természetesen ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, mert a dicsőséges harmadik hely, és a többi is kiváló helyezésnek bizonyul a vadból készült levesek (pl. tárkonyos vadraguleves, szarvasgulyás, tejfölös vadmalacleves stb.) terén.
Sok helyen ettem már, sokfelé kóstoltam ízletes fácánlevest, de én azt szeretem igazán, amelyiket magam főzöm. Ennek receptjét már leírtam a Pulitzer-díj gyanús Sparhelt titkai receptgyűjteményes kötetemben, de most – így karácsony közeledtével – arra gondoltam, hogy nem árt ezt újból feleleveníteni, mert nem csak a vasárnapok húslevese a fácánleves, hanem a karácsonyi, az ünnepi asztal koronája is.
Először is a levesbe valót meg kell lőni. Ha ez meg van, akkor ki kell zsigerelni, és meg kell kopasztani. Ha ez is meg van, akkor alaposan ki kell áztatni és miközben ázik a következő zöldségalkatrészeket keressük elő: sárgarépa, gyökér, petrezselyem (sok), karalábé, zeller, zöldpaprika, paradicsom, hagyma. Ezeket alaposan megtisztítjuk és darabolás után egy nagy vájdlingba tesszük őket is áztatási célzattal.
És mivel ünnep van megengedhetünk magunknak egy pohár jófajta vörösbort. Csak ízlésünknek megfelelőt fogyasszunk, mert egy mondás szerint az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk. Szóval az áztatást követően egy viszonylag nagy méretű fazékba tegyünk hideg vizet, majd abba a madarunkat és mehet a tűzhelyre. Forraljuk, forraljuk, míg habzani nem kezd, majd azt gondosan, alaposan lehabozzuk a még kezdeti és kinézetre sem valami gusztusos levesünkről. Ellenőrzés után, ha már habtalan, akkor alaposan megsózzuk, szórunk bele egész borsot és beletesszük a feldarabolt zöldségeket és mintegy palástként beborítjuk a sok petrezselyemzölddel.
És most jön a kulcs, a mesterfogás, a titkok titka.
A teljes cikket a Nimród Vadászújság aktuális számában olvashatják.