Ki más érthetné jobban egy vadásznál, hogy a születés, az élet ünnepével kézben jár a gyász, az elmúlás érzése
A les eresztékei megnyikordultak, ahogy a vadász felmászott rá a fagyos délutánban. A hátizsákot csak ledobta a deres deszkákra, de a puskáját, óvón az ölébe fektette.
- Micsoda míves, páratlan fegyver! – sóhajtotta Mihály.
Keze végigfutott a fa habos erezetén, aztán mutatóujja körmével – mint a lemezjátszó érzékeny tűje a bakelit barázdákba –, óvatosan belekarcolt az ezüst oldallemezek véseteibe.
Egyik oldalon hatalmas bika állt a réten, míg a másik oldalon tehenek várták koronás urukat. Talán már át is ment volna hozzájuk, de a rét zsombékjai közt aranyosan fénylő cirádák voltak az útjában.
A kacskaringós monogramok a fegyver tulajdonosaié voltak. A nagyapjáé, az apjáé, az övé, s a múlt héten készült el a vésnök a fiáéval.
A fegyvert neki szánta karácsonyra.
Megint eszébe jutott az örömteli ünnepvárás; a nevetve ébredő reggelek, a szelíden mosolygó nappalok és a délutánok, amikor a család összeült a lobogó lángú kandalló mellett, ahol vidáman adomázva, gyorsan múltak az esték.
Csak a menye öröme nem volt felhőtlen. Pedig valószínűleg ő várta a legjobban az ünnepeket, de talán a túlzott izgalmak miatt hol a fejét, hol a gyomrát fájdította. Arcán az izgalom pirosságát sokszor halványította el egy-egy futó rosszullét sápadtsága, de nem panaszkodott. Csak tűrt és várt.
Aztán már nem is várt…
Advent harmadik vasárnapján, amikor az Úr eljövetelének közelségét ünneplik a hívők, még meggyújtották a gyertyákat. De a negyedik érintetlen maradt. Az ünnepek elmúltak, s a magára hagyott fenyőfa dísztelenül állt a sarokban.
Mihály megint egy hatalmasat sóhajtott. Vállai megroskadtak, homlokát a hideg damaszkcsőre szorította, és szemeit lehunyva – mint olyan sokszor az elmúlt napokban –, emlékei közé temetkezett.
Gondolatainak sötét alagútjában az emlékek gyorsvonatként száguldottak, s a képek, mint a kivilágított ablakok fel-felvillantak…
Március eleje volt. A jég még markában tartotta a vizeket, de a szorítása akkor már napok óta gyengült. Aztán amikor egyik reggel a vörösen kelő nap szelet ébresztett, előbb a nádasoktól vált el, majd a nyújtózkodó partok között hasadt ketté egy hosszú szaladással.
A tavasz valahol az erdők mélyét járta, s lágy szellőt ösztökélt, hogy száradjon a korhadt avar, s édes illatok szülessenek a bokrok alatt. Bár a reggelek még hidegek voltak, és hűvös szelek borzongatták az estéket, a szántások már meleg párával áldoztak a déli napnak, miközben a szétomló hantokon barázdabillegetők hirdették a tavasz érkezését.
És egy gyerek is érkezett. A fia.
Akkor napokig bódultan járta az erdőt, s rácsodálkozott az ébredő természet új életet adó nagyszerű káprázatára. A tojással teli fészkekre, a csíkos vadmalacokra és a pettyes őzgidára. Sokszor látta már mindegyiket, de a gyerek születése után valahogy másként nézett az egész világra.
S ezt érezte még hónapokkal később is, amikor a malacok már szürke süldőkké nőttek, s évek múltán, mikor a pettyeit rég elvesztett gida gyertyás végű, gazdagon gyöngyözött, hatágú koronát viselt. A fia is megerősödött; iskolába járt, és apját gyakran elkísérve az erdőre, természetet szerető, életet tisztelő kamasszá vált.
Az emlék–vonat tovább vágtatott, s Mihály észre sem vette, hogy a felvillanó képeken már kiszőkültek a nyári gabonatáblák, s esténként, amikor az erdőben lappantyú kiáltott, titokzatos suttogással a kenyérről álmodtak a búzaszemek.
Porosodó akácerdők meséltek a méhek rajzásáról, amikor a fürtös virágok édes nektárját kaptárba gyűjtötték a szorgos dolgozók. Később apa és fia együtt pergették az illatos mézet, s a gyerek elpirult a büszkeségtől, amikor apja először bízta rá a zsongó család muzsikája mellett a méhanya megjelölésének fontos feladatát.
Ekkor már délibábként remegett a forró levegő a rendre sodort széna felett, s a gyökerüktől elszakított virágok illatos párával áldoztak a déli napnak. Szúnyogot nevelt minden pocsolya, de aztán amikor napokig, hetekig nem esett egy csepp eső sem, a mohó nyár felszippantotta az útszéli tocsogókat. A hajnali harmat napkeltére elillant, a szik kínjában megrepedt, s a tikkadt erdő esőért kiáltott.
Őzbakok után járták akkor együtt a határt, s a vadász-apa türelmesen tanítgatta fiát az őzhívás fortélyaira. Az emlékei között Mihály ismét hallotta a hívó szót, ahogy fia a vágyakozó suta hangját utánozva fújta a sípot, s megint látta a nevető arcot, amikor először sikerült becsapniuk az öreg bakot.
A kép változott, s egy ökörnyálas, őszi reggelt mutatott.
Dörrent a fegyver, és a sercegve vágó sörét megtörte a menekülő fácán röptét, és kirántotta a deres mezőt, a rohanó nyúl lábai alól. Összemosolyogtak. Sokszor átélt, de megunhatatlan közös vadászatok voltak ezek, amelyeken a fia már önálló puskásként járta a határt.
Aztán, amikor új bort csorrantott az öreg pince, s a bolthajtások alatt rég elfeledett nóták keringtek a gyertyaláng körül, összekoccintották poharaikat, hogy megünnepeljék a Tudományegyetem diplomáját, amit a fiú kapott.
Gordonkahangú darazsak döngtek akkor mellettük boldog mámorban, s a felnőtté ért gyermek ragyogó szemekkel mutatta be apjának menyasszonyát. Hónapokkal később, amikor megtartották a kézfogót, váratlan hírhozóként hatalmas boríték érkezett egy távoli földrész világhírű egyeteméről. Értesítés volt benne egy ösztöndíjról és a hozzátartozó kutatási programról. A fiatal doktor egyik munkája ugyanis felkeltette a tudósvilág figyelmét, és tudása előtt meghajolt a világ.
Nagy megtiszteltetés volt ez. De az öröm mellé odafurakodott a bánat is. A kutatásra szánt egy év nagyon hosszúnak tűnt a fiatalasszonynak, aki nehezen tudott vigasztalódni.
Sírós hangulatú, könnycsorgató őszvégi napok voltak ezek, amikor hangossá váltak a hegyi patakok, s partlazító futásukat naponta hulló esők táplálták.
A repülőtér hatalmas üvegablakai mögött csendben állt a család, s Mihály szívében aggodalom volt a büszkeség alatt, ahogy a magasba emelkedő, hatalmas gépmadár után nézett.
A villódzó képek télire váltottak, ahol a fagyott éjszakák zord szelei halott nótákat fújtak jégsípjaikon.
Mihály emlékei közt ismét az a decemberi nap bukkant elő, amikor fia legutóbbi levelét olvasta. Dolgos, de sikeres időszakról számoltak be a sorok, s arról, hogy karácsonyra hosszabb szabadságra hazautazik a családjához. Örömteli, nagy hírekkel várták. A várakozók szívében tavasz volt, de a természetet már a tél uralta.
A déli nap erőtlen sugarai még megpróbálták felolvasztani a vizeket, de a kisebb tocsogókat örökösnek tűnő jég börtönözte be. A nagy folyó hullámai sokáig küzdöttek a halálos dermedéssel, de amikor elállt a szél és sárga udvarában felragyogott a hold, könyörtelen fagy csorgott a földre.
A szarvasok az erdők mélyére, a vaddisznók a széltörés legsűrűbb bokraiba húzódtak. A nyulak ki sem mozdultak vackukból, s a récék tanácstalanul keringtek a jégpáncél alatt rejtőző vizek felett. Az északról érkezett fenyőrigócsapatok eredménytelenül kutatták végig az üres bokrokat, és ahogy felrebbentek, csonttollúak érkeztek a helyükre, hogy a néphiedelem szerint halált és dögvészt hirdessenek.
Mihály megtörölte a szemét, s lenézett a kezében tartott fegyverre. Valaha a nagyapjáé volt, aki még könnyű kocsin kocogott az erdei úton.
- Átkozott XXI. század! – gondolt a rohanó gépekre, a benzinbűzre és a zajra. Nagyapja fogatát csak egy ló húzta, és mégis mindenhova odaért.
Gondolatai közé valami halk motoszkálás szűrődött. Óvatos léptek alatt ropogott a hó, aztán elpattant egy fagyos ág. A bokrokról fagyott zúzmara hullott a földre, ahogy egy hatalmas vaddisznó átfurakodott az ágak között.
Egy pillanatra megtorpant, de aztán feledve a köteles óvatosságot, szuszogva kilépdelt a tisztásra. Nem tudta, nem tudhatta, hogy a magaslesről egy vadász lesi minden mozdulatát, s talán már csak pillanatok választják el egy végzetes, halálos dörrenéstől.
De a lövés késett. Mihály tétován simogatta a fegyvert, s megint a fiára gondolt, akinek most itt kellene ülnie az ő helyén.
- Édes jó fiam! Miért is kellett neked arra a gépre ülnöd?
A tragikus hír váratlanul érte a családot. A repülőgép – amin a szabadságolt kutatók utaztak –, viharba került, és eltűnt az óceán felett.
- El sem tudtunk temetni – könnyesedett el a szeme, s a roncsokra gondolt, amiket csak napokkal később találtak meg.
Könnyei szivárványán át látta, ahogy a magányos vaddisznó felemeli a fejét, s hallgatózva az erdő felé figyel. A fák fölött – magasan a felhők között –, egy repülőgép húzott keresztül halk zúgással.
Mihály sokáig nézte az égbolt villódzó fényeit, s nem vette észre, hogy közben elnéptelenedett a szóró, és üres lett a tisztás.
A kaput csak úgy berántotta maga után, s rá se nézett a viháncoló vizslára.
- Minek örülsz? – és csizmájáról hosszasan verte le a havat.
Az ajtó kinyílt, s az előszobában ott állt a menye. Szemei duzzadtan vörösek voltak a sírástól.
Mihály az adventi koszorú mellé az asztalra fektette a fegyvert, s nehézkesen lezökkent a székre. A koszorú szelíden lobogó gyertyái felett kérdő tekintettel nézett a lányra, aki a zsebkendőjét gyűrögette.
- Édes Apám! – szólította először így Mihályt, miközben a hasára szorította a kezét.
- Most voltam az orvosnál – és a szeme elkönnyesedett, ahogy folytatta –, én már nem vagyok egyedül. Az óra halk járással számolta a pillanatokat, bár Mihály úgy érezte, az idő – megállt.
Ahogy a keze lecsúszott a fegyverről, a négy gyertya meghitt fényében a monogramok aranyos csillogással élni kezdtek. Az elődök díszes írásjegyei megölelték Mihály cikornyáit, s mellettük felfénylettek a halott fiú nevének kezdőbetűi.
Az apa felemelkedett a székről, s elpárásodott szemmel magához ölelte a menyét.
- Ugye az édesapja nevét fogja kapni? – és szemeivel megsimogatta a tus aranyos betűit.
Megjelent a Vadászhónapok című novelláskötetben