Későn öltött zöld ruhát a határ, kedvem is későn jött a cserkelésre. Tavasz úgyszólván nem is volt.
A hosszú, szigorú télből, a hideg, zivataros áprilisból egyszerre csöppentünk bele a forró nyárba. Lehet, hogy másfelé másképpen volt, de a mosoni síkságon is minden másképpen szokott lenni. Az időjárás szeszélye talán itt tombolja ki magát a magyar síkságok közül a leginkább. Az áprilisi esőzéssel, a rengeteg áradással, kiöntéssel, vadvizekkel nyakunkra jöttek aztán régen nem látott mennyiségben a szúnyogok. Hatalmasan feltenyésztette őket a nedvesség, a fákról csurgó harmat, lam, lucsok, latyak, meg kivált a különféle szagos tóka, pocsolya és fenékvíz.
Ha egyszer azonban feltámad az emberfiában a „vágy kifelé”, akkor hiába hozzák a hírt a szúnyogdandárok vad rohamairól, az emberfia csak nekilódul az erdőségnek. Felszedi magára a szúnyoghálót, a bőrkesztyűt, a csuklóvédőt, a vastagabb harisnyát, és nekivág így, akár bődületes melegben is, a szúrós jószágok birodalmának. Ott, miután védelmi intézkedései ellenére is elfogulatlanul megállapította, hogy nincs az állatvilágnak még egy ilyen szemtelen, tolakodó fajtája (sőt talán az emberi társadalom elviselhetetlen példányai között sincs hasonló), meghajolva a tények előtt, belenyugszik alázattal a természet és a sors kifürkészhetetlen akaratába…
De meg egyéb is történt ám az ösztönös kifelé vágyódáson kívül! Május utolsó napja volt. Loholva jön este hozzám Szlányi Márton, az uradalmi vadász, és jelenti, hogy valami „csudabakot” látott napnyugtával az egyik vágásban. Az, hogy sántít őkelme – nem volna csuda, mert a szomszédok különös előszeretettel seréteznek; de a feje a baknak olyan, mintha – megdagadt volna... A távolság, amelyből a szokatlan jelenséget látta, közelebbiről távcsővel sem tájékoztatta.
…Még a hajnal is aludt, amikor nekilendültem a két kilométernyire fekvő széles, nagy vágásnak, és ott az egyik ölfarakás tetejére mászva, azon elheveredtem. A kemény leshelyen vártam aztán a nappalodó világot. Gyorsan bontakozott ki az a csillagos éjszakából. Hamarosan pirkadt is. A legkisebb szellő sem kóborolt a vágás felett a felébredt szúnyogok határtalan örömére. Elég gondom is volt velük. Pirkadáskor ismét keresztül-kasul távcsöveztem az előttem elterülő vágást, amelyet magasra vert fel a szederinda és a mindenféle gizgaz, helyenként pedig a levágott fatörzsekből méter magasságnyira szökkentek már fel a füzek friss hajtásai is.
Távcsövezés közben, vagy százlépésnyire a sűrűségben, reggeliző fiatal villás bakot pillantottam meg. Ezzel a gyerekkel nem sokat törődtem, mert folyvást Szlányi „csudabakját” kerestem, lestem; figyeltem, hol bukkan fel, hiszen nyilván itt, a vágásban töltötte az éjszakát.
A nap már teljes pompájában ragyogott a keleti égen, a néhány száz lépésnyire hömpölygő Dunán is megszólalt az öreg kotróhajó munkára hívó gőzsípja, amikor a magasra nőtt szövevényben valami pirosat láttam megvillanni. – Ez az én bakom, a „csudabak”! – súgta vadászelőérzetem. A pirosság elvonult tovább, majd ismét megvillant a rőt szín a szeder friss zöldje között. A távcsövem rajta volt százhúsz–százharminc lépésnyire azon a helyen, ahol a bak legelészett, tőlem lassan-lassan, de folyvást távolodva. Végre is felvágta a fejét, de folytonos fejrázogatásával a szúnyogok miatt lehetetlenné tette a pontosabb megfigyelést. Csupa ragyogás volt a vágás. A szembetükröző napvilág, a párás, kápráztató levegő, no meg a szúnyogháló mind nehezítette, hogy pontosabb képet kapjak a bak – fejéről.
Bizonyos volt azonban az első pillanattól, hogy Szlányinak igaza van. Ahogyan ő sajátos magyarságával mondotta, a bak „valami abnormität!”
Hát jó! „Abnormität”, meg van „dagadva”… Igen ám, de a dagadt fejű bak, ha lassan is, de lépésről lépésre mind messzebb vándorolt, ballagott tőlem. Utóbb is majd eltűnik végképpen előlem, és alkonyattal vagy másnap hajnalban kezdhetem elölről a kínos gyötrődést, talán még rosszabb és kedvezőtlenebb viszonyok között...
Úgy van az néha, hogy a leghosszabb fonálra eresztett türelemnek is vége szakad. Aztán meg – „bátor szívvel társalkodik a szerencse”… Hát gyorsan határoztam: támadásba megyek át, a vad belopásához fogok. Nem lesz tréfadolog!
Lecsúsztam óvatosan, hátul, takarásban a kemény farakásról, ahol másfél óráig feküdtem – bizony megmacskásodott lábbal. A Schönauert huszár módra a hátamra kaptam, és neki a szederdzsungelnek, most már persze csak a képzelt irányba, mert így, alulról már éppen nem láttam semmit a bakból. A feje is eltűnt – talán már le is feküdt.
Beleereszkedtem a szederindatengerbe, amelyet rengeteg harmattal sírt tele az éjszaka, az alja pedig tele volt „jóízűen” ropogó gally- és ócska ágtörmelékkel. No, talán a jó ellenszél, a keleti fuvalom kedvezni, segíteni fog nekem. Azután – vagy én sülök fel, vagy a bak marad ott!...
Jó negyedóráig csúsztam-másztam és térdepelve távcsöveztem, hogy szemmel tarthassam a bakot. A gyötrelmek útja volt. Forrón sütött már a júniusi nap. Vértezetem miatt is olvadoztam. A szúnyogok ott zirgülődztek a fülem körül, a szemem előtt pedig valósággal rajzottak, a meglazult háló alatt be-beosonva. Lábamat sokszor csak többszöri próbálgatással süllyeszthettem a lehetőségig csöndesen a zörgő-ropogó szövevény közé. A baknak, úgy látszik, a füle is be volt dagadva, hogy mindezt meg nem hallotta. A gurka törzseket is megszégyenítő előrehaladásomban kétszer emelte fel a fejét, és némi rendet vágva a szúnyogok között, újra eltűnt. Mindketten – úgy láttam – sokat szenvedtünk…
Az óvatosságnak, a gondos latolgatásnak „ismérveit kimerítve” és derék teljesítményem büszke reményében térdeltem, derékszögbe görbülve álltam, mentem, haladtam vagy hasmánt csúsztam és – vakarództam.
Negyvenlépésnyire voltam a baktól, amikor – utoljára emelte fel a fejét! Itt volt a pillanat, amire lestem, hogy valami nyiladékfélében a nyakát vagy törzsének elejét is megláthassam.
Ráhívtam őzhívómmal, hogy magasabbra emelje a fejét: „piu-piu!”… A lapockára irányított lövés eldördült! A bak, mint a villám, eltűnt! Csak az indák mozgása árulta el, hogy vonaglásában, kapálódzásában ott fekszik!...
Régi szokásom szerint ilyenkor cigarettára gyújtok, és csak amikor az már fogyófélben van, akkor megyek oda az elejtett bakhoz. A hálót felemeltem, friss reggeli levegő csapott az arcomba. Hűtőztem benne valósággal. Rágyújtottam. A szúrós sovány jószágok kis időre világgá menekültek a füsttől. A bak helyén csönd volt. Örök csönd. Az indák már nem mozogtak, nem rezegtek többé…
A „csodabak” parókás villás bak volt. Satnya, hitvány test, barkája ott ült, sűrűsödött a homlokán, és egyik szemét is takarta. Bal homlokcsontján és bal combján serétlövés nyomai látszottak. Nemi szervei fejletlenek, de épek voltak. Az ilyen nyomorék őzbak élettartama legtöbbször alig két esztendő. Addig tisztítja, dörzsölgeti szőrös-bőrös homlokát, amíg végre is csúnya sebzés támad, a seb elfertőződik, a vad elpusztul.
Ez lett volna időnap előtti vége az én bakomnak is. Így is gyors pusztulás lett a sorsa, de a rút nyavalyától a golyó váltotta meg az élet száműzöttjét, a korai elmúlásra ítélt, boldogtalan fiatal őzbakot.
A „csudabak”-ot!...
(Megjelent az író Vadászutakon című kötetében)