Az alábbi rövid bemutató is példázza, hogy a vadászat miként termékenyíti meg a képzőművészetet, ezáltal évtizedeken keresztül örömet okozva az alkotónak és a műveit szerető közönségnek.
A nagyatádi Bencze László csaknem 20 évet töltött el fogtechnikusként, ami megalapozta a csontfaragáshoz is szükséges aprólékos precizitást és figyelmet. 1985-ben készítette el első alkotását, mely jól sikerült, így lendületet adott a folytatáshoz. 2005-ben Nimród-díjat, 2006-ban pedig Vadászati Kultúráért különdíjat kapott az alkotói tevékenységének elismeréseként. Ez idő alatt került közel a vadászathoz és a csontfaragáshoz.
Az azóta eltelt több mint 35 évben sokféle anyaggal dolgozott: őz-, illetve gímszarvas- és dám aganccsal, vadkanagyarral, elefántcsontdióval, ami egy dél-amerikai pálmafafajta magja és színe, keménysége miatt tökéletesen alkalmas az elefántcsont kiváltására. Kezdetben általában legkedvesebb vadját, a vaddisznót ábrázolta, de ma már szalonka, őzbak, gímszarvasbika is látható művein. A művész leggyakrabban hullott agancsot használ, melyet a terület vadgazdálkodójától szerez be. Mint mondta, trófeát nem lenne szíve fűrészelni, darabolni. A gímszarvas- és őzagancsoknak csak a rózsa körüli részével dolgozik, mert az rendelkezik megfelelő tömörséggel, a dám lapátjain pedig már összetettebb jeleneteket is tud ábrázolni. Ezek semmilyen speciális előkészítést nem igényelnek, elég egy tisztítás és már kezdődhet is a munka, melynek eszközei a különféle marók, fogtechnikai motor, a hozzá tartozó szerszámokkal és a vésők. Az elkészült faragások felületét nem kell kezelni, de ha régies, patinás környezetbe kerülnek, antikolja őket.
