Nem tudok betelni ennek a vadászati módnak a szépségével, meghittségével. Mindazzal, amit a sötétből kikelő hajnalok, vagy a csillagtakaró alatt elpihenő erdőszéli utak, tisztások népével találkozva átélhet a jáger.
Óh, de sokszor buzgott fel bennem a Nimród-vér, ahogy a napfelkelte harmatgyöngyös csendjében a sűrűbe visszaváltó gím tarvad tekintetével találkozott a enyém! Vagy jó széllel megközelített „pároshatos” baknak hallhattam a szájában a zsenge növények roppanását. Éjszakai portyáról hazatérő borz és róka, magányos kan… egyszóval annyi csodás pillanat, amit kár lett volna a lövés döbbenetes csendet hozó morajlásával megtörni.
Persze, volt olyan is, amikor a lövés tette fel a koronát a pillanatra. Emlékszem, egyszer egy gímtarvad csapat után eredtem. A szél éppen bolondját járatta velem, hiszen folyton táncolt körülöttem. Jó két órát álltam, vártam, mentem négykézláb vagy görnyedten, de jutott idő a törpejárásra is. Amint jó helyzetbe kerültem, épp készültem a lövésre, de a szél jelenlétemről tájékoztatta a díszes hölgykoszorút, és da Vinci Mona Lisájához hasonlóan néztek rám a tehenek az ünőikkel és borjaikkal. Újabb egy óra, de végül február utolsó előtti napján terítékre hoztam az ünőt.
Ahhoz, hogy igazán érezzük a vad elejtésének igazi eszenciáját, megtanuljuk szeretve tisztelni az élővilágot, megbecsüljük elődeink hagyatékát. Úgy hiszem, nem azon kell vitáznunk, hogy zöldes barna vagy rejtőszínű legyen a ruházat, szintetikus vagy fa agyazású legyen a fegyverünk. Ezek másodlagos kérdések! Egyszerűen „csak” vadászni kell, minél többet, minél mélyebbre az erdőben, minél távolabb a kényelmes világtól.
Az első hajnali cserkeléseim alkalmával idegennek éreztem magam a tájban. Az erdő-mező-rét bizalmatlanul méregetett kérdő tekintetével. Igyekeztem azonosulni az ottani szabályokkal, de minden mozdulatom arról árulkodott: még nem tartozom közéjük.
Későbbi hajnalokon, az előzők tapasztalatait tudássá formálva, minden mozdulatom, lépésem megfontoltam… és az erdő, mező és rét vendégként fogadott… amolyan kedves vendégként. Itt is, ott is ismerősen nézett rám vissza a táj, és mintha a rigók is elfogadták volna a jelenlétem.
A sok hajnali cserkelés végül elhozta a várt eredményt: hazaérkeztem. A hajszolt hét után fáradtan roskadtam le egy vihar által kidöntött nyárfa derekára. Puskám magam mellé tettem, távcsöveztem… 3-4 hangya zsörtölődött mellettem, hogy az útjukba ültem, a puskától sem férnek el, de kis tanakodás után kikerültek. Egy fakopáncs tréfásan kérdezte, hogy honnan jöttem, de mielőtt válaszolhattam volna, tovább repült levegőútján és persze kikacagott.
Ültem ott, az idők óriásának törött derekán, mögöttem az embervilág, előttem az erdő-mező-rét és arra gondoltam, hogy itthon vagyok. Azonban belém hasított a keserű valóság, hogy bár mindkettőnket ugyanaz a Gondviselő Atyai Kéz alkotta, formálta, de engem a hajnal végén továbbra is az embervilág vár. Ott élek, de ide tartozom, két világ határán egyensúlyozom. Vadász vagyok. Létem véges, s ha végleg itt kell hagynom az erdőt-mezőt-rétet, vár Gondviselőm Atyai Kezével és az Égi Hazám…
