Részlet Studinka László Minden nap vadásznap című kötetéből.
Akkor szinte nappali fényt árasztva úszott az égen a hold, azon az előző nyári júliusi éjjelen, az erdő menti szőke búzatábla felett; abban állott egy magányos disznó, és akkora volt, hogy nem is hittem a szememnek. A közelében, a hullámzó tejfehér párafoszlányok között, két szarvastehén dézsmálta a csemegét, és bizony mondom, a disznó legalább olyan hosszú volt, mint a szarvasok. Csak talán egy arasznyival alacsonyabb.
Messze esett tőlem akkor, hogy biztos lövést tehessek rá. Amikor meg iparkodtam csúszva a közelébe jutni, a szemfüles szarvasok észrevettek, és persze eltűnt a kan is, csendben, mint a kámfor...
És most ide vezet be ennek a valószínűtlenül nagy kannak az óriási csapája, ebbe a kis sűrűbe. De ebben nyilván meg nem állt, hiszen azon túl van a Nagy-égés hatalmas, vadrejtő sűrűje, amely ember számára csak ilyenkor, faggyal járható – de ugyan ki és mit is keresne most abban?
De hát hiába is csapáznám körül ezt az aránylag kis sűrűt, hiszen egyedül vagyok – így is, úgy is magamnak kell bemennem a csapán, ha ki akarom ugratni a disznót.
Lövésre kész puskával ráállok hát a bevezető csapára, amelyet követni gyerekjáték. De ettől eltekintve úgyszólván minden esély nem a vadász, hanem a vad oldalán van. A bokrokkal sűrűn tarkított nádasban zajtalanul előbbre jutni lehetetlen, recseg-ropog az minden lépésnél, szélcsendes időben a vad már messziről hallja a zörgést, viszont a gallyakra rakódott hótól alig pár lépésnyire látni csak. De azért is megkísérlem az izgalmas nyomkövetést!
Alig néhány perc múlva, a gallyak között áttetsző sötét folt! Csak nem a vackában fekvő disznó? De nem – ez túlságosan könnyű siker volna! Csupán a disznónak hűlt helye, még gőzölgő fészke, amelyből a zörgésemet meghallva, hangtalanul, nesztelenül odébbállt annak óvatos lakója. Ez már ravasz jószág, ezt nem lehet a már sokszor bevált olcsó fogással becsapni, hogy a nyomot követő vadász lassú lépéssel, zörgéssel egy véletlenül arra váltó másik nagyvad zörgését utánozza!
Szerencsés véletlen folytán a szelem jó volt. Véletlen azért, mert hiszen a csapát követve nem igazodhat a vadász a szél szerint, mert nem maradhat le a nyomról. Nem tehet hát egyebet, mint hogy a jó szerencsére bízza magát!
Persze elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan korán reggel álltam rá a csapára. Bölcsebb lett volna, ha a közeli vadászház meleg konyhájában gazdag reggelit készítek, teával megerősítem magam a nap várható fáradalmaira. És csak azután, délelőtti tíz óránál nem előbb állok rá a csapára.
Köztudomású, hogy a disznó délelőtt-tájban alussza a legmélyebb álmát, akkor lepheti meg a legkönnyebben vackában a vadász.