Ha valaki az osztopáni vasútállomás felől Somogyfajsz irányába hajt az úton, az enyhe emelkedőn szinte észre sem veszi a kis útelágazást, amelyből a Viszakpusztára vezető út észak felé kanyarodik.
Szűk, szinte csak egy nyomsávos kis aszfaltcsík húzódik a bokrok között, melyre érve a vadászember igen hamar megfeledkezik a rohanó világról. A közeli dombokon tágas rétek, kis erdők látszanak, a völgyekben patakok folynak. Emberi jelenlét csak a puszta szívében található Disznó-telepen mutatkozik, de ez a vadászatot, és főképpen a vadat egyáltalán nem zavarja.
A telep kerítése mellett hagyjuk a kocsit, s a még magasan járó nap ellenére lent a völgyben már jó néhány gímbika bőg. A hangjukon hallani, hogy még az erdőben vannak, ezért igencsak szedjük a lábunkat, hogy mielőbb a völgy alján található magasleshez érjünk. A telepen kutyaugatás hallatszik, de ez már jól megszokott része lett az évek során a viszaki vadászatnak.
A les kényelmes, tágas, ketten is jól elférünk rajta. Én próbálom a lehető legkisebb helyet elfoglalni, hogy Laci, ha lövéshez jut, a megfelelő helyzetben tudja majd a puskáját feltámasztani. A szél nyugatról fúj, és a meleg ellenére hűvös erdőillatot hoz az erdő szélére, a nap pedig már átbukott a magas égerfák koronája felett.
Mellettünk, a nagy táblában az érett szóját zörgeti meg időnként a szél. Színe már kisárgult, szára kiszáradt, kissé le is rogyott, aratásra vár.
A meleg idő ellenére lent a völgyben gyorsan hűvösödik kissé, az erdőben pedig mindenütt bikák harsognak. Van, amelyek tartja a helyét, nem mozdul, mély hangjától szinte reszketnek a fák. A másik folyamatosan halad dél felé, időnként egészen közel jár a patakhoz, de nem jön ki a nyílt területre. A fák törzse között még látjuk eltűnni a napot a nyugati égbolt peremén, a nyugati irányú szél pedig egyre csendesedik, s később szinte teljesen eláll.
Hirtelen egy tehén jelenik meg az egyik bokor mellett, félig kilép a füves útra, és hosszú ideig figyel minden irányban. Megindul, a nyomában két ünő, és egy borjú lépked, átmennek az úton, és belegázolnak a szójába. Eszegetik kicsit, de folyamatos mozgásban vannak, mennek fel a dombra, a viszaki út felé. Feszülten figyeljük, hogy jön-e bika utánuk, de mögöttük nem mozdul semmi. Az erdőben továbbra is bőgés hallatszik, a négy tarvad pedig eltűnik a szemünk elől.
Vagy egy félóra is eltelik, amikor újra erős bőgést hallunk…a hátunk mögött. Valami kocsi hajt az úton, kürtöl, és megszólal a dombtetőn megint egy gímbika.
Elképedve nézünk egymásra Lacival, és villámgyorsan arra fordulunk. A szójában erős zörgés hangja száll, de olyan száraz minden a táblában, olyan messzire hallatszik a vad gázolásának zaja, hogy van egy perc is, mire az okozóját meglátjuk végre. A tehén és a másik három szarvas fut a völgy felé, s a nyomukban egy bika igyekszik.
Tőlünk 200 méterre vannak, éppen a jó lőtávolság határán. A bika koros, jó testű, vastag nyakú. Agancsszára vastag, de rövid, s még így is nagyot mutat. Az egyik középága hiányzik – gondolom, miközben a fejdíszét vizsgálom – de ahogy forgatja a fejét, mégis meglátunk a száron valami kicsi ágat.
Barátom vállra teszem a kezem, és mutatom, hogy lőhet a vadra De a tehén nem áll meg, folyamatosan halad, a bika pedig elbődül néhányszor, és megy utánuk az erdő felé. Laci gondosan céloz, puskája követi a vadat, de a lőtávolság határán lépkedő bika nem áll meg egyetlen pillanatra sem, így hagyja belépni az erdőbe.
A világosság, amelyben a festményre illő jelenetet végignézzük, lassan eltűnőben van. A szél nem mozdul továbbra sem, de jól lehet érezni a völgy esti hűvösét, a bőgő bikák hangja pedig illő hátteret ad az alkony színeinek.
Hirtelen kilép egy tehén az útra, s a borja hamarosan követi. A szójában kissé megállnak, tétováznak, de amikor a borjú eszegetni kezdene, anyja megindul előtte. Néhányszor hátranéznek, és már éppen szólni akarok, hogy figyelni kell, amikor kilép az erdőből a bika is. A gyenge középágát meglátom a távcsőben, s azt, hogy indul a tarvadak után. Laci lövéshez készülődik, én pedig minden idegszálammal a bikát figyelem. Jön felfelé a domboldalon. A szója odalent magas, takarja az oldalát, de amint kiér a hajlóból, megáll, ott a növény csak a hasáig ér.
– Most kell lőni! – szólok halkan, és a múló másodpercek örökkévalóságnak tűnnek. A puska hangjára szinte megnyugszom, bár a szarvasok elugranak, és a bikát nem látom sehol.
Halljuk a zörgést, ahogy a szójában futnak, de a kis domb eltakarja őket.
Laci a helyén marad, én pedig a füves úton felfutok a dombra, és a távcsövet az út melletti tábla szélére emelem. A tehén és a borjú ott áll, de a bika nincs velük…
A leshez visszaérve lámpát kattintok, barátom fentről irányít, én pedig a szójába gázolok. Kimérem a távolságot, majd Laci csatlakozik hozzám.
Felfelé indulunk. Ahogy a domborzat magasodik, úgy lesz egyre kisebb a növény szára, hamarosan már csak a combunkig ér. A csalóka lámpafényben egy faágat veszek észre, de ahogy közelebb érek, egy fekvő gímbika agancsának négyes koronájává változik.
– Itt van… – szólok, majd leemelem a sapkámat, fölé állok, és ott várom be, amíg Laci odaér. A hangja remeg, és szinte szóhoz sem jut a látványtól.
– Páratlan 16-os… – szólalok meg újra, majd hagyom, hogy letérdeljen, és megfogja, forgassa és a terítékhez illően elrendezze a trófeát.
A sötétben még halljuk, amint egy másik bika kilép az erdőből, és lassan, bőgve elindul a Kovács-tanya felé.