Egy varjú szállt a háztetőnkre. Leült az oromra, és elgondolkozva nézte a kéményt, melyből selymes lengén szállt a füst.
Lenézett az udvarra, hol a kacsák fél szemmel az eget kémlelték, és a nagy komondor tétován, meggyőződés nélkül ugatott, ha szekerek zörögtek az utcán.
Megnézett engem is, amikor végigmentem az udvaron, bár a fejét sem fordította utánam. Csak a szemével kísért, és én megéreztem, hogy néznek. Összenéztünk a varjúval.
– Mi baj van, öreg vándor? – gondoltam kérdve, mert a varjú nem szereti a magányosságot és az emberközel, alacsony háztetőket.
Nem válaszolt, csak nézett. Azt fürkészte talán: nem bántom-e? De nem hajoltam le kőért, botot nem suhintottam feléje, hát megnyugodott. Tekintete lesiklott rólam, mintha azt mondta volna:
– Egyedül akarok lenni.
– Jó! – mondtam, és bementem a házba ebédelni. Ebéd közben a szomszéd lelkesen újságolta a varjút:
– Itt ül a háztetőn, tessék lelőni!
– Miért lőjem le?
– Csak... – És csodálkozva nézett rám, hogy miért nem akarom a varjút lelőni.
Ebéd után egy emberem kopogtatott be sürgető arccal.
– Egy varjú van a háztetőn. Megvár. Tessék lelőni!
– Miért?
Emberemnek nyitva maradt a szája.
– Miért? Csak úgy gondoltam. Minek ott az a varjú?
– Elfér...
– El ... de mégis. Varjú!
Délután egy ismerősömmel találkoztam, amikor hazafelé mentem.
– Egy varjú ül a házatokon – újságolta. – Lődd le!
– Miért lőjem le?
Meghökkent.
– Úgy gondoltam, csak ... a varjút általában le szokták lőni...
– Megeszed?
– Én?! – És megsértődött. – Lelőheti más is – mondta mérgesen –, ha sajnálod.
– De miért lője le más? Eltekintve, hogy a varjú az én házamra szállt, miért kell mindenáron lelőni?
Nem értette és otthagyott.
A varjút ezek után vendégemnek tekintettem. Azon a helyen ült, ahol délben hagytam. Szemünk megint találkozott.
– Csak nyugalom, öreg barátom – biztattam –, itt nem bánt senki.
Mert öreg volt az én varjúm. Szemében bölcsesség volt és idő. Jól megnézett, és ismét maga elé meredt, mint aki számadást végez, és szereti, ha egyedül hagyják.
Este fagyos orkán rázta ablakomat, és a szél mérgesen marta a falakat. Bent melegen diskurált a kályha, s a rádió beszívta hozzám ismeretlen országok muzsikáját.
A varjú! – jutott eszembe, és kabátot húztam. Villanylámpával felvilágítottam a tetőre. Ott ült. Szeme se rebbent, csak a tollát borzolta a szél, és úgy nézett a fénysugárba, mint talán előbb a sötétségbe. Látszott rajta, hogy nem fázik.
– Ez is hideg? – olvastam szemében.
Dideregve mentem vissza szobámba. Elhallgattattam a rádiót, eloltottam a villanyt, csak a kályha parázslott a sötétben. Egyedül maradtam. A varjú szemét láttam magam előtt, és nem is csodálkoztam, amikor feje is kinőtt a sötétből, és tolla is ragyogni kezdett a parázs gyér világosságában. Nem gondoltam arra, hogy ez lehetetlen. A varjú ideült a másik szék karfájára, hát itt van.
– Bejöttél, öreg madaram? Okosan. Kutya idő van odakünt...
– Nem azért jöttem – rázta fejét –, de mintha hívtál volna...
– Én? Bocsáss meg, örülök, hogy itt vagy, de nem emlékszem, hogy szóltam volna.
– Nem kell ahhoz beszéd. Talán csak szeretted volna, hogy közeledben legyek.
– Sajnáltalak. Szerettem volna tudni, hogy nem fázol, és jól vagy lakva. Szerettem volna, ha enyhébb helyet választasz magadnak. Akár itt a szobámban...
– Ez annyi, mint ha hívtál volna. Megéreztem. Itt vagyok. Mi sok mindent megérzünk, amiről ti nem tudtok, és mivel nem tudjátok, hogy mi az, hát azt mondjátok rá: ösztön.
– Miért haragudnék?
– A harag a magasabbrendűség tulajdonsága. Mi ha verekszünk, se haragszunk. Verekszünk az élelemért, fiainkért, egy jó helyért a fészeknek, de ebben nincs harag.
– Mert nem láttok előre. Nem tudtok következtetni. Kurta az emlékezetetek. Elfelejtitek, ami történt ... ha megbántottak benneteket...
– Honnét tudod ezt rólunk?
– Tudom. Olvastam. Tanították.
– És azok kiktől tanulták, akik téged tanítottak?
– Elődeiktől ... megfigyeltek benneteket.
Az öreg varjú csendesen rázta fejét.
– Semmit se tudtok rólunk. Neked megmondom. Mi nem látunk előre? Ha az idő megváltozik – láthattad –, már napokkal előbb készülődünk. Ha a fészektartó nagy fák levele petyhüdten lóg nyáron, a következő évben máshol rakunk fészket, mert a fa kiszárad. Ha a tél októberben jön, mi már szeptemberben tudjuk, és nem a tél jelent minket, hanem mi jelentjük a telet.
– Ez igaz, de...
– Várj! Azt mondtad, mi nem emlékezünk. Hidd el, messzebb és jobban emlékezünk, mint ti, magasabb rendű emberek.
– Kíváncsi vagyok...
– Mi nem vagyunk kíváncsiak. Ismerjük életünket, és tudjuk, mi fér bele ... és nem erről akarok beszélni. Ti csak arra emlékeztek, amit magatok csináltok, de én azt is tudom, amit az apám tudott, meg annak az ezredik apja. Tudom az utat éjszaka is, mely hazavezet. Tudom, mit mond a szél, mit hoznak a felhők. Megismerem az ágat, melyből fészket lehet rakni, emlékszem, mitől félt az apám, és mit került az anyám, amitől én is félek, és én is elkerülöm. Emlékszem vérre, örömre, kínra, jó falatra és éhségre, melyek nem velem történtek meg, és fiaim is emlékezni fognak az enyémre.
– De nincs fejlődés az életetekben... Varjúk vagytok, és azok is maradtok...
– És tibelőletek mi lesz?
– Ember; hiszen más nem is lehet; de mindig magasabb rendű ember ... mindig többet tudunk, és mindig messzebb látunk. Leigázzuk a földet, a vizet, a levegőt ... a betegségeket.
– És egymás nyakára szaporodtok?
– Megvan annak is a módja. Mi, emberek, ezt is tudjuk. Csak az születik meg, akit akarunk. Ez is magasabbrendűség.
– De akkor miért küzdtök a betegségek ellen? A beteget összefoldozzátok, engeditek szaporodni, és az egészségeseket nem engeditek megszületni. Ezt mondjátok előrelátásnak?
– Van valami igazságod, öreg madaram, de tudod, aki már egyszer él, az él. Sajnáljuk. Emberek vagyunk, érzékeny lelkűek. Nem tudunk szenvedést látni.
Az öreg varjú megvakarta csőre tövét, és kutatóan rám nézett. Gyanakvás volt a szemében.
– Ezt komolyan mondod?
– Láthatod. Vendégem vagy. Éjszaka van. Hideg. A didergőkre gondolok s az éhezőkre. Kinek lenne kedve tréfálni?
– Csodálatosak vagytok, ti emberek. Azt hiszitek, hogy mindent tudtok, és magatokat se ismeritek. Ha azzal dicsekedtél volna, hogy megfogjátok a villámot, nagy házaitokban, a folyókon utaztok, és füstölgő vasrémek szaladnak parancsotokra, nem szólnék semmit, de hogy érzékenyek vagytok, és nem bírjátok a szenvedést nézni...
– Ez így van. Bizonyíthatom. Kórházak, szeretetházak...
– Nem értem, nem értem – ingatta fejét az öreg madár. – Szemedben igazság van, a szavad őszinte, pedig te is tudod, hogy amerre az ember jár, ott vér fakad, és az elmúlás huhog. A hiábavaló enyészet.
– Kultúra, öreg madaram, haladás. Te nem az emberről beszélsz talán?
– Nem tudom, nem tudom – meredt maga elé az öreg madár. – Én egy nagy fán születtem, hova reggel odatűzött a nap, és ezer fészek felett kerengett a nemzetség. Egyszer emberek jöttek, kemény pattanásokat küldtek felénk, és a tollas fiókák véresen buktak le a fészekről. Amelyik élt, annak széttiporták a fejét. Talán hogy ne lássák a szenvedést?... Amerre elrepültünk, csapdák és tőrök voltak felállítva. Bennük törött lábú, fuldokló állatok... szenvedő életek...
– Sok igazságod van, de az állat is megeszi a másikat. Megöli és megeszi.
– A másikat! De a saját fajtáját soha. Ti azonban...
– Háborúra célzol?
– Nem tudom, mi a háború. De emlékszem, egy időben emberhulla emberhulla hátán volt arra felénk is. Dörgés, ropogás évekig. Hörgés, jajgatás, ordítás. Vér ... vér...
– Az más. A háborúk a szabadságért vannak, a hitünkért, hazánkért, mindenért, amiért érdemes élni ... de te ezt alig érted.
– Tévedsz. Ti csak beszéltek a szabadságról, de nekünk ez az életünk. Ti megéltek rabságban, és szaporodtok is, talán mert ti találtátok ki ... mert rabot csak az ember tart... Hit? Nekünk is van. Ne mosolyogj! A mi hitünk maga az élet. A fészek, a fiókák, fajtánk, a tér és az idő, amely el nem múlik soha.
– Az más. A mi hitünk az örökkévalóság. A túlvilági élet. Szenvedéseinkért ott vár a jutalom. Hiszen ha ez nem lenne, meg kellene őrülni ... gondold csak meg, öreg varjú: elmúlni! Örökre elmúlni! – És megborzongtam.
– Félsz tőle? És félnek a többi emberek is?
– Mindenki fél! Mindenki! Tudni valamit, ami bizonytalan. Tudni a semmit, ami annyi, mint semmit se tudni.
Az öreg madár figyelt.
– Hát nem tudjátok, hogy mi lesz abban a másik világban?
– Dehogynem! Azaz csak úgy körülbelül ... de hát ezt meg nem tudja senki, amíg oda nem kerül. Addig csak reszket az ember, ha rágondol. Reszket, tűnődik, gondolkodik, és némelyik eszét veszti.
– Szegények – részvétkedett az öreg madár. – Ezért féltek hát az elmúlástól?
– Ezért...
– Kaptatok valamit, hogy vezessen benneteket, és úgy látom, ezt a valamit is leigáztátok...
– Szabad akaratunk van. Ez az emberiség legnagyobb kincse.
– Azért veszitek el egymástól? Tőlünk...
– Jót akarunk.
– Nem kételkedem, de miért nem kérdezitek meg előbb attól, akitől elveszitek?
– Mi azt jobban tudjuk. Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Örökös. De még ezekkel is azt tesszük, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk ... hogy mit csináltunk velük...
– Beszámolni?
– Igen. Hiszen mondtam már. Ott a túlvilágon. A jó ember aztán boldog lesz az idők végtelenségéig, a rossz ember pedig a lángok közt gyötrődik örökké. Ez a pokol...
– Szegények! – mondta a varjú. – Most már értem nyugtalanságtokat és félelmeteket. Örökös tűzben égni.
– Csak aki rossz volt, öreg varjú! Aki gonosz volt, aki ölt, fájdalmat okozott. Lopott, rabolt, gyilkolt.
– Hiszen azért mondom, hogy sajnállak benneteket, mert akkor olyan nagyon kevés ember kerül abba az örökös boldogságba.
...Mit válaszoljak ennek a buta madárnak? Nem ért ez engem, és végeredményben a vendégem...
– Látod, mi nem félünk a haláltól – mondta tovább. – Néha hadakozunk ellene, de ha eljön, hát eljön. Mi mindig tudjuk, hogy amit tettünk, azt jól tettük. Mi egyszerűen élni akarunk. Hiába nem ölünk, csak az életünkért s a fajtánk fennmaradásáért. Mindent ezért teszünk, s amit ezért teszünk, az csak jó lehet.
– Könnyű neked, öreg varjú! Olyan vagy, mint a vas. Kiülsz a háztetőre, mégsem tudod, mi a hideg. Az orkán elcsúszik tolladon, az éhségnek fittyet hánysz. Bírod! De azért ha majd az enyészet szele megsuhint, összeborzongsz te is. Vészesen károgsz, és siratod az életet...
– Megmondanám, ha úgy lenne. De nincs úgy. Ha mi készülünk az elmúlásra, egyedül maradunk. Elülünk valami magas fán, torony mellett, háztetőn, kémény oldalában. És gondolkodunk. Gondolunk apáinkra, akik voltak, a fiainkra, akik lettek. Szétterül bennünk az idő, és végtelenné válik. Mi vagyunk az apák, és mi vagyunk a fiak is, és miközben életünkkel a fiak repülnek tovább, tovább élünk mi is, és lefordulunk a háztetőről. Észre se vesszük.
Arra ébredtem fel, hogy fázom. A kéményben búgva jajgatott a szél.
Reggel, amikor kiléptem az ajtón, ott feküdt az én varjúm a földön. Fekete tolla tiszta volt és csillogó, szeme lecsukva, mintha aludna. Magasan fent az ébredő őszi reggelben varjak szálltak dél felé...
(1940)