Előrebocsátom, nem kritizálni akarok, pláne rosszindulatúlag kritizálni legkevésbé.
Sőt azzal kezdem írásomat, hogy nagyon, de nagyon megörültem, mikor először hallottam, hogy a Fm. vadászati szakosztálya immár határozott utasításokat küldött a vadászati tudósítóknak, s így teljes mértékben megvan a remény, hogy ez az intézmény azzá fogja magát kinőni, amivé fejlődnie kell, hogy tényleg hasznos munkát végezhessen. Amikor szóvá teszem azokat a dolgokat, amelyeket a bicskei vadászbérleti feltételekkel kapcsolatban egyszer már szóvá tettem, nem az ellentmondási viszketeg vezet, hanem az a törekvés, hogy használják a vadászat dolgának, s felhívjam a figyelmet olyan pontokra, melyek részben teljesíthetetlenek, részben ellenőrizhetetlenek, részben pedig súlyos félreértésekre adhatnak okot, s így mindenképpen csak árthatnak, nemcsak magának a vadászatnak, hanem árthatnak a még gyermekkorát élő tudósítói intézménynek, és ezen keresztül a Fm. vadászati szakosztálya tekintélyének is, tehát mindenképpen veszedelmesek. Hangsúlyozom, hogy mikor ezeket szóvá teszem, csak a legtisztább jóakarat vezérel, és az a meggyőződés, hogy minden vadásznak kötelessége a Fm. vadászati szakosztályának segítségére lenni tapasztalatával, tudásával, még akkor is, ha netalán — mint jómagam is teszem ebben az esetben — kifogásolnia kellene egyet vagy mást. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy a vadászati tudósítói intézmény jobban be fog válni, mint akár három kamara is, mert azok a jelentések, melyeket alkalmam volt olvasni, annyi körültekintésről, olyan sokoldalú megfigyelésről, akkora ügyszeretetről tanúskodnak, hogy a vadászati tudósítói intézmény csakugyan az, aminek előre szántam: a Fm. vadászati szakosztályának szeme, mely az ország minden sarkába ellát, füle, mely minden panaszt, kívánságot meghall, s egyúttal jóindulatú tanácsadója, mely a függő kérdések útvesztőjében vidékenként megjelöli a helyes utat, s így módot nyújt arra, hogy az esetleges összefogó intézkedések a tények alapos ismeretén alapuljanak. Én nem állítom, hogy minden jelentés olyan talpraesett, mint azok, melyeket módomban volt megismerni, viszont azonban nincs könnyebb, mint annak megállapítása — éppen a jelentések alapján — hogy ki alkalmas a tudósítói tisztségre, ki nem. Bár nem hiszem, hogy volna alkalmatlan is, mert aki ilyen nyűgöt vesz a nyakába minden ellenszolgáltatás nélkül, annak nagyon kell szeretnie a vadászatot. És igazán sok olyant látok is a tudósítók névsorában, akit már régebbről ismerek mint lelkes vadászt. de visszatérek az inkriminált pontokhoz. Azt mondja a 4. pont: A szőrmés és szárnyas ragadozók mérgezéssel és lőfegyverrel megfelelő módon írtandók. Attól eltekintve, hogy emberi érzésem tiltakozik ez ellen a kegyetlen szabály ellen, meg kell állapítanom, hogy ennek megtartása akadályokba ütközik, éspedig azért, mert mióta ez megszületett, nagyot fordult a világ, és éppen a szárnyas ragadozóknak nagy részét a törvény védelmébe vette. Ilyenformán tehát ez a pont homlokegyenest ellenkezik a tilalmi rendelettel, s ha már meg kell lennie, — bár szerintem teljesen fölösleges, mert mérgezni ma már a fennálló rendelet ellenére sem igen szoktak, másrészt pedig a ragadozók gyérítéséről a kellőnél is jobban gondoskodnak, különben nem kellett volna védelmet biztosítani számukra — legalábbis körvonalazni kellene, hogy milyen kártékonyakra vonatkozik az irtási rendelet, különben nagyon sok védelem alatt álló ragadozó fizet életével. Másrészt pedig nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a kártékonyság csak relatív fogalom, s ami a vadászatra káros, az a mezőgazdaságra hasznos, tehát, ha sehol nem is, itt kell bizonyos mértéket tartani, különben nagy bajok származhatnak a dologból. Részemről ezt a pontot nyugodt lélekkel elhagynám, mert aki gondol területével, annak arra is van gondja, hogy a kártékonyai el ne szaporodjanak, aki pedig nem gondol vele, az a rendelet ellenére sem fog semmit nem tenni. Az 5. pont szerint: A vadászbérletből eredő vadkár megtérítésére a vadásztársaság egyenként és egyetemlegesen felelősséggel tartozik. Ez a pont beláthatatlan veszedelmet rejt magában. Nem mondja meg ugyanis, hogy miféle vadkárról van szó, hanem általában csak vadkárról beszél, s így arra lehet magyarázni, amire akarom. A még érvényben lévő 1883. XX. t.-c. szerint kártérítés csak a fővadak (szarvas, dámvad) által okozott kár után jár. Aki valaha olvasta idevágó cikkeimet, nem tagadhatja, hogy mindenkor a méltányosság alapján állottam, s most mégis azt mondom, hogy ennek a pontnak nem volna szabad belekerülnie egyetlenegy szerződésbe sem, hacsak az illető területbérlő nem akar direkt öngyilkosságot elkövetni. Mert vagy a törvény alapján áll, s akkor egész élete szakadatlan pereskedés lesz, vagy pedig — ami még rosszabb reá nézve — állandóan a zsebében tartja a kezét, s fizeti nemcsak a vadkárt, hanem még a varjak és tyúkok okozta károkat is, de még a jégverést és fagykárt is a nyakába sózzák. Mert nem szabad elfeledni: érdekről van szó, és az emberek nagyon sokfélék ugyan, egyben azonban megegyeznek, hogy t.i. ha könnyű szerrel pénzhez juthatnak, hajlandók lelkiismeretükön egy kis erőszakot elkövetni. Tekintve, hogy a kártérítést a törvény úgyis előírja, ez a pont fölösleges, amennyiben pedig minden — a törvényben nem említett — vadra vonatkoznék, törvényellenes, és végeredményben a vad pusztulására vezetne. Itt megint csak azt mondom, hogy árverés előtt legyen köteles minden árverezni szándékozó bejelenteni, hogy csak vadászni akar-e, avagy üzletre akar-e tenyészteni, s ez utóbbi esetben lehessen a szerződésbe belevenni a kártérítési kötelezettséget. Egyszerre vége lenne minden torzsalkodásnak! A 7. pont szerint: A vadászterület albérletbe nemadható, élvezeti jegyek kiadása tilos. Itt az a kérdés, hogy mit értek albérleten. Úgy áll ugyanis a dolog, hogy területbérlő csakis jogi személy lehet, tehát vagy egyetlen ember, vagy pedig a belügyminiszter által megerősített alapszabályokkal rendelkező társulat. Az ad hoc alakult társulatok tehát mint társulatok nem bérelhetnek, hanem csak valamelyik tagja a társulatnak, s a terület is ennek a nevén áll. A társulat többi tagja csak albérlőnek tekinthető. Ilyenformán tehát a területbérlésnek eddig gyakorolt módja lehetetlenné volna téve, s nem volna más lehetőség, mint vagy egyedül vadászni, illetve bérelni a területet, — de ki engedheti meg magának ezt a fényűzést? — vagy pedig társulattá alakulni, alapszabályokat szerkeszteni, ezeket megerősítés végett felterjeszteni stb. Bocsánatot kérek, de az elintézés gyorsaságát illetőleg némi aggodalmaim volnának, s attól tartok, hogy nagyon sokáig nem vadászhatnék az a társaság, ha a vadászat lehetősége ettől függene. Meg vagyok győződve, hogy ennek a pontnak a megszövegezője nem erre az esetre gondolt, de erre is rá lehet húzni a paragrafust, és így annak ellenére, hogy szellemével, szándékával teljesen egyetértek, módosítását, illetve pontosabb megszövegezését ajánlanám. A 8. pont azt mondja: A vadászterület egyazon részén évenként legfeljebb egy kör-(hajtó)-vadászat tartható. Amennyire helyes a körvadászatra vonatkozó rész, annyira nem állja meg a helyét a hajtóvadászatra nézve. Hajtóvadászatot ugyanis erdőben szokás tartani, s bizony, azt meg is szokás ismételni. Tegyük fel, hogy nyúlra, fácánra, vagy bármi más vadra egyszer már meghajtattam az erdőt, most már nem volna szabad többé hajtatnom, ha pl. disznót, rókát akarok lőni? . . . Vagy ha az előre kitűzött napon véletlenül olyan az idő, hogy a hajtások nem sikerülnek, s a lelövésre előirányzott 2-300 darab nyúl vagy fácán helyett, csak 15-20 esik, már nem volna szabad megismételnem a hajtást más alkalommal, kedvezőbb idő esetén? . . . Akkor erdőbérletre igazán kár egy fityinget is adni! Nézetem szerint a «hajtó» helyébe más szó kellene, amire a szövegező valószínűleg gondolt is, amire azonban — sajna — egyelőre magam sem tudok megfelelő magyar szót, a «stráf». Így már egészen más volna, és teljes mértékben helyes is volna! A 9. pont azt mondja: Minden tag évenként legfeljebb háromszor vihet egy-egy vendéget magával vadászatra. Bocsánatot kérek, de ez abszurdum. Tegyük fel, hogy nekem sok a jóbarátom, s csaknem többet vadászom idegen területen mint vendég, mint a sajátomon. Hát most már én csak háromnak viszonozhassam évenként irántam tanúsított kedvességét? . . . Mit szól hozzá a többi, aki abban az esztendőben nem kerülhet sorra? És mit szól egyáltalában ahhoz, hogy a másikat hívtam meg, és nem őt? ... Ki fogja egyáltalában ezt a rendelkezést tiszteletben tartani? Ki fogja ellenőrizni, illetve feljelenteni, ha valaki megszegné? . . . Úriember nem, annyi bizonyos! Másrészt pedig itt van a mi esetünk: ha jó esztendőnk van, annyi a foglyunk, hogy négyen nem bírjuk a kellő számot kilőni, ha egyebet sem teszünk is, csak vadászunk. Nekünk tehát összesen csak 12 napra volna szabad egyegy vendéget vinnünk? ... Ez a pont tehát sem a vadvédelmet, sem pedig az úri vadászfelfogást nem szolgálja, mert egyrészt a területnek válik kárára, ha a vad kelleténél jobban elszaporodik, másrészt pedig a vadászterület nemcsak azért van, hogy oda bevegyem magam, mint valami kivert bika, s mindenkit felökleljek, aki szeretne velem vadászni, hanem ellenkezőleg, nagyobb az én örömöm is. ha másnak örömöt szerezhetek. Ezt a pontot bizony az utolsó betűig elhagynám, illetve odamódosítanám, hogy fizetővendéget nem szabad vinni, ezt azonban egyszer sem! Nagyon helyes a 10. pont, mely a vérfelfrissítésről intézkedik, nem tudom azonban helyeselni záradékát, mely szerint: A kibocsátás helyén és évében vadászni nem szabad, mert akkor bizony nagyon keveset lehetne vadászni, csak minden második esztendőben, amennyiben a frissítésre szánt anyagot minden második esztendőben kell kibocsátani. Különösen áll ez a fácánra vonatkozólag, melyet — ugyebár— rendesen a terület egyetlen kis erdejében bocsát el az ember. Meg különben is tág fogalom a «kibocsátás helyén», mert vehetem akkorának, amekkora helyen a kocsi és a ládák elfértek, de vehetem ezer holdnak is. Az igazságnak körülbelül ez az utóbbi felel meg, amennyiben a kibocsátott vad nem marad azon a helyen, hanem elszéled. De mi marad akkor a vadászatra? ... Ez tehát megint olyan dolog, melyet nem lehet megtartani. Van azonban egy más mód, mely jobban biztosítja a friss vér megmaradását, éspedig az, hogy minden kibocsátott vad megjelölendő, és ha valaki netalán ilyent lőne véletlenül, köteles helyébe másikat hozatni. A nyulaknak egyik fülét lehet kissé megcsonkítani, a fácánt, foglyot gyűrűvel lehet megjelölni. Probatum est! Akadhat ugyan vadász, aki egyszerűen eltünteti, ha megjelölt vadat lő, mielőtt észrevennék, de ez a kibocsátás helyét sem nagyon respektálná, s így csak olyan kivételnek tekinthető, mely erősíti a szabályt. Ezek volnának észrevételeim. Nem állítom róluk, hogy feltétlenül helyesek, de meggyőződésem szerint azok, és hiszem, hogyha az illetékesek megfontolás tárgyává teszik a dolgot, talán úgy fognak módosulni a tárgyaltam pontok, hogy még a rosszindulatú kritika sem akadhat fenn rajtuk. Ha ellenben úgy maradnak, ahogy vannak, igenigen sok bajnak, bosszúságnak válhatnak kútforrásaivá.