Dühöng a júliusi forróság, amikor kora délután a tószegi határba érkezem.
Útközben mindenütt a hónapok óta tartó aszály jeleit látom, a kukorica térdig ér – már ahol nem silózzák éppen – a napraforgó silány maradványai apró tányérokat nevelnek, száruk felsülve, levél nélkül; a józan ész nem képes felfogni, hogy mitől létezik egyáltalán. A legelők siralmas látványt nyújtanak. A fű kiégett, csak némi kóró alkotja a gyepet, amelyen a marhának kellene hízni, de az út mellett több helyen is bálákkal etetik a jószágot, és hatalmas lajtos kocsikkal mérsékelik a szenvedését. Az Alföld üde, zöld színe helyett tapasztalható gyér növényzet árnyalata megdöbbent. A vadászháznál a hivatásos vadász, Laci vár. Megbeszéljük az indulást, majd magamra hagy, én pedig csendben kalapot emelek Bay Béla bácsi portréja előtt. Főzök egy teát, és elpihenek kicsit a hűs szobában a vadászképek, festmények, és a kifakult agancsú, régmúltról mesélő trófeák között. Jó két óra múlva a terepjáró zörgésére kilépek a vadászház elé, bepakolok, és elindulunk. Barátom szerint a hűvösre várni felesleges, majd alkony táján felállnak az őzek, addigra kell kiérnünk, hogy egy jó bakot találjunk. Elnézünk a mezőgazdasági terület felé is – a tarlók ugyan még fent vannak, és a fasorokban tenyésző szikkadt gazban is feküdhet bak – de végül az ártéren kötünk ki. Az aszály nyomai ott is jól láthatók, de bizonyos helyeken, főképpen a Tisza közelében, néhol egész jó napraforgó látszik, és egy-egy elfogadható kukorica – érezhető a folyó jótékony hatása.
– Ha a nap lemegy, és besötétedik, kint is kell maradnunk őrizni ezeket – mutatja Laci az ártéri erdő mellett húzódó kukorica sorokat. – Elég komoly vaddisznó mozgás van itt néhány napja. Addig van időnk szemügyre venni a bakokat. És amilyen bőséggel adja a vadat az ártér, amilyen sok őz mozog itt az esti órákban a tavaszi időszakban, ezen a forró napon éppen olyan keveset látunk. Néhol egy suta őgyeleg csak a gaz mellett, vagy kis villás bak bámulja a kocsit az út mellől, itt-ott egy-egy piros folt villan – összességében igen kevés lehetőség mutatkozik. Egy napraforgótábla melletti úton Laci hirtelen lefékez, és a spektív után nyúl. Én csak egy fél őzet látok, ahogy a vad legelész egy bokor mögött. Amikor azonban a fejét felemeli, látszik az agancsa, amelyet barátom gyors szemmel bírál el, s így elindulunk. Hangtalanul lopakodunk a tábla melletti felmunkált földön, a középmagas napraforgószárak takarásában. Végig kell érnünk rajta, és át kell mennünk a másik oldalára, hogy az őzet újra láthassuk, de amikor odaérünk, a bak nincs sehol… Tovább keresünk, de az alkony már nem sok időt ad. Látunk őzeket, de egyik sem lőhető, és továbbra is nagyon kevés mozgást tapasztalunk. Az aszály itt is nyilvánvaló, és a talaj sebeiben nyilvánul meg mindenütt. A méhsejtszerű repedésekbe a kezem is beleférne…
– Elmegyünk a kukoricához, éjfél-egyig kint leszünk, és reggel folytatjuk – dönti el Laci, majd hamarosan megáll a két tábla közötti úton. Előttünk néhányszáz méterre a Tisza vonalát magas nyárfák jelzik, jobbra mellettünk az erdősarokban a nagy tábla kukorica szára látszik a naplementében. Balra egy keskeny kukoricasáv húzódik, azon túl sárga búzatarló, egészen a távoli erdőig. A kocsi platóján elhelyezkedve kiválóan átlátunk a kultúrnövény felett úgy, hogy az jórészt takarást biztosít nekünk. A hold már magasan jár, látjuk, hogy igazán sötét nem is lesz ma éjszaka, mert mire elfogy a nap fénye, a másik égitest világítja be az árteret. Miközben halkan beszélgetünk, Laci egy őzet mutat távol, a gabonatarló túlsó oldalán. Kifelé tart az erdőből, és közelít hozzánk. A sárga tarlón olyan jó a kontúrja, hogy szabad szemmel is látjuk az agancsát. Laci jelzi, hogy lőhető. Majd háromszáz méterre van. Barátom a sípjáért nyúl, és így szól közben: idehívom. Kíváncsian fordulok oldalra a távcsövemmel, hogy a bak viselkedését megfigyeljem. A síp első hangjára abbahagyja a vakaródzást, és felénk néz. Laci kezében újra szól a sutahang, az őz pedig azonnal megindul.
Annyira leköt az aranyló tarlón futó őz látványa, hogy az már fél úton jár, amikor eszembe jut, hogy a puska még a kocsi oldalának támasztva fekszik. Amikor felveszem, látom, hogy a vad kissé oldalra tart, így a platón kialakított lőállást nem fogom tudni használni. Gyors mozdulattal felállítom a lőbotot a platóra, a deszkán keresztbe fordulok, úgy veszem célba és követem a távcsőben. A bak megáll, én pedig teljesen kicsavarodva, szinte lehetetlen lőhelyzetben ugyan, de az oldalán tartom a szálkeresztet.
– Százhúsz méterre van – mondja Laci, de az utolsó szavát elnyomja a lövés csattanása. Néhány percet várunk, majd közösen odamegyünk, s birtokba vesszük. A lemenő nap utolsó fényei, a búzatarló sárga színe, és a bak a terítéken beleégnek az emlékezetembe.
– Akkor így maradhatunk kint éjszaka, reggel nem kell korán kelni – térít magamhoz barátom hangja, majd az őz lábához nyúlunk, s lassan magunk után húzva elballagunk az út felé.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. júliusi számában.