A címben szereplő témáról való szakmai kérdésfelvetést a Nimród Vadászújság 2020. évi, áprilisi lapszámában Nyúl András, a SEFAG Zrt. Barcsi Erdészetének vadgazdálkodási ágazatvezetője tette meg. Az alábbiakban Jung Jenő sellyei fővadász ide kapcsolódó gondolatait olvashatják.
A szóban forgó téma a mai mezőgazda–erdőgazda–vadgazda „hármas” szemszögéből nézve különösen érdekes és aktuális kérdés. Félreértés ne essék! Sok, sőt nagyon sok jó példa van a fent megnevezett szakmák összehangolt munkájára a gímszarvassal kapcsolatban. Jómagam is egyre több és több békésen lezajló beszélgetésnek voltam tanúja a közelmúltban.
De természetesen vannak kivételek, néha túlkapások is… Tudomásul kell venni, hogy senki nem ellensége a másiknak. Különösen azért nem, mert nagyon sokáig kell még együtt dolgoznunk. A többség persze próbál segítő, de legalábbis jobbító szándékkal állni a problémának nevezett, tulajdonképpen kezelendő „ügyhöz”, a gímszarvas mindennapi jelenlétéhez.
Kicsit kell csak kompromisszumképesnek lenni, és már működik is a „gépezet” – mert tény, hogy a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepe elvitathatatlan, elsőbbséget élvez, hiszen élelmiszereink és a takarmánynövények nagy része ott termelődik ma is; de csak kell a szarvasnak is élettér, nem igaz?
Ha pedig már élettér, akkor itt említeném meg azt is, hogy miniszterelnök úr az országos fásítási program keretében a jelenlegi erdőállományt 27 százalékra kívánja emelni az új erdősítések végrehajtását követően. Gondoljunk csak bele, micsoda óriási szám, mekkora növekedés. Majdnem az ország egyharmada erdő lenne! Elmondhatatlan, hogy mennyi pozitív hatása volna, nemcsak nagyvadfajaink s a gímszarvas részére… Az ökoszisztémának elképzelhetetlen előnyt jelentene.
Az élőhelynek azonban vannak árnyoldalai is, amelyekről kevesen beszélnek, pedig kellene! Ilyen a hulladékhelyzet, amely szinte megoldhatatlannak látszik, ám véleményem szerint egy kis összefogással talán mégis megoldható volna (jó és követendő példa a TeSzedd! akciók). Lehet, utópisztikus gondolat, de itt kéne a környezetvédelem segítségét kérni. Biztosan partnerek lennének ők is a vadászok mellett… Mert ez közérdek!
Persze tudom, hogy vannak még jó közösségi kezdeményezések. Felénk, délvidéken, egészen pontosan az Ormánságban nagyon sok kistelepülés végez hulladékgyűjtési, illetőleg eltakarítási munkát. Sőt a világot járva, sokkal rosszabb példákat láttam már hulladékügyben… Finnországban például – elviekben - elképzelhetetlen a természetszennyezéssel okozott kár. Mégis teli vannak a gyönyörű fenyvesek autóroncstelepekkel, a határban hagyott, használhatatlan erő- és munkagépekkel… Bízom benne, hogy idáig nem jutunk el, nem csak a szarvas, hanem saját környezetünk védelme érdekében sem!
Na, de beszéljünk az erdőgazdálkodásról is! A nagyközönség csak az erdők kivágását s az abból következő készterméket (rönk) látja. Azt már kevesebben tudják, hogy a fakitermelés után, de sokszor már előtte (szálaló vágás) bekerül a makk vagy a csemete a földbe. Ez ugyan nem látványos, de az öreg erdőben lehullott vagy elültetett/elvetett makkból, egyéb magból idővel szinte átjárhatatlan fiatal erdő lesz. Ilyen szempontból is az erdészeteknek van a legnagyobb lehetősége, illetve szerepe a közjóléti tevékenységekben, hiszen a gyerekekkel, de akár a természettől messze élő felnőttekkel is megismertetik az erdő fáit, növényeit, állatait, tulajdonképpen a természet életközösségét.
Elkalandoztam, elnézést! A gímszarvasnál maradva, mint vadászok mindannyian tudjuk, hogy a szarvas évszakonkénti tartózkodási helyei kissé eltérnek egymástól. Azonban sokkal kevésbé, mint azt elődeink gondolták. Azt is jól tudjuk, hogy a „szarvasos” területeken a vadföldek, sózók és egyéb berendezések elengedhetetlenek: minél jobban kedvezünk szarvasunknak, és minél nagyobb nyugalomban tartjuk, annál inkább elvonjuk a károsítástól. Itt pedig visszatérünk a kiinduló gondolatomhoz. Sajnos – napjainkban – teljesen természetesen károsításnak hívjuk a szarvas normális élettevékenységét, a táplálkozást, pedig valamiből a vadnak is élnie kell…
Egyébként elárulom – pedig nem nagy titok –, hogy a mezőgazdaságban sincs 0–24-ig a rőtvad. Szerencsére az a tapasztalatom, hogy a vadászó mezőgazdálkodók közül is egyre többen ismerik a szarvas mozgását, viselkedését. Emellett sokan látják, hogy a vadgazda is megtesz mindent a számára rendelkezésre álló lehetőségekből, tehát a szarvast minden módon igyekszik távol tartani a mezőgazdasági kultúrától. Egyre kevesebbek a „vérre” menő konfliktusok. Sokkal gyakoribbak a békés megegyezések különféle formái.
A vadász és a mezőgazdász is tudja, hogy a táblát nem lehet arrébb húzni, és azt is nagyon jól tudják, hogy egy év múlva ugyanők fognak talán húsz méterrel odébb beszélgetni. A megfelelő kompromisszum kötése hosszabb távon mindenképpen „kifizetődő”.
Mivel a vad élőhelyének biztosítására az erdő- és mezőgazdálkodók vannak legnagyobb behatással, mi, vadgazdálkodók próbálunk besegíteni a felmerülő gondok megoldásába, többször egészen sikeresen. Igazi ráhatásunk csak az ideiglenesen használt kerítésekkel, de leginkább villanypásztorokkal van. A gímszarvast egyébként (ha nincs túlszaporodva) vegetációs időszakban, de azon kívül is, villanypásztor-rendszerekkel nem túl nehéz távol tartani a különféle növénykultúráktól. Persze ez a táblaméret függvénye is…
Apropó, táblaméret! Fontos a törvényben is leírt táblaszélek művelése is, egyéb kultúrával elvetve. Persze jó lenne azokkal az élőhelyekkel is számolni, ahol nem is gondolnánk, hogy él gímszarvas. Ezek a települések peremrészei, ahol stressztűrő képességével e vad jól érzi magát.
Végezetül említeném meg elgondolkodtató célzattal, hogy a természet önszabályozó képessége elsősorban a torz és át nem gondolt emberi ténykedések következtében csökkent. Hasznosságától nagyban függve, meg kell őrizni a természet biológiai és genetikai sokféleségét, amibe a magyar erdők királya, szeretett gímszarvasunk is beletartozik.
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 5. számában (2020. május)