Részlet Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című kötetéből.
Ötven hold sűrű, magas vágás, nagyobb tisztások, utak és ösvények híján olyan rengeteg, amelynek megvan a maga külön állatvilága és titkos élete. Ilyen helyen az őzbak akár évekig is megvan észrevétlenül, háborítatlanul, mert a vadász szinte tehetetlen az efféle lombtengerrel szemben, ahol a találkozást a vaddal holmi vadászfortéllyal kierőszakolni alig lehet.
A Tahi-erdő délkeleti sarkában, a Tökösnek mondott dombhátat, a Rekettyés gödröt és a Villámoldal lejtőjét borítja az a nagy kiterjedésű sűrűség, amely a sárga bak birodalma volt. Hogy ott született-e, avagy máshonnan származott oda, nem tudtuk. Lehet, hogy mire felfedeztük, már néhány esztendő óta élt abban a vágásban, de az is lehet, hogy akkortájt költözött át hozzánk a szomszédos leányfalui erdőből. Amikor 1927 nyarán jelenlétéről tudomást szereztünk, már derék öt-hat éves bak volt.
Talán még sokáig, még évekig nem vettük volna észre, ha nem lett volna a Villámoldal északnyugati szomszédságában a Szerencstető. Erről a dombtetőről az ember nagy darab területen lát végig, rálát a körülötte elterülő, vágásborította domboldalak kis tisztásaira, messzelátóval figyelheti a Villámoldalon, a vágásban a kis hézagokat, nyílásokat és a sárga bak kerületét a Szerencstető felől elhatároló Mélyárok keleti partját.
A Mélyárok külön figyelmet érdemel, mert nagy jelentősége volt a sárga bak életében és ezzel kapcsolatban rövid ideig a magaméban is. A mély szakadéknak is beillő, serétlövésnyi szélességű árok az északnyugatnak lejtő Villámoldal és Rekettyés alján húzódik végig; két meredek oldalán időnként földcsuszamlások szakítanak nagyobb hézagokat a vágásba. A Mélyároktól nyugatra eső, ugyancsak vágásborította Szigeterdőbe a sárga bak csak ritkán rándult át egy kis rövid vendégszereplésre. A területnek ezt a részét azért nevezik Szigeterdőnek, mert északi oldaláról is a Mélyárokhoz hasonló mélységű és szélességű, több helyütt járhatatlan szakadék választja el a vele szomszédos lejtőktől.
A vadőr a sárga bakot első ízben 1927. július elején a Villámoldalon, a vágás egyik hézagában, a Szerencstetőről látta.
Kissé kétkedve fogadtam jelentését egy állítólag feltűnően világossárga őzbakról. Nem mintha igazmondásában kételkedtem volna, hanem valami különös megvilágítás megtévesztő hatásának gondoltam, hogy a bakot sárgának nézte; hiszen a nyáron vörös őzet hol barnának, hol sárgának, illetve sötétnek vagy világosnak látjuk, aszerint, hogy árnyékos vagy napsütötte oldalát nézzük-e.
Nem vettem komolyan a dolgot, míg csak július 14-én délután a Szerencstetőről, vagy 600 lépésről meg nem láttam a bakot. Világossárga volt az bizony, bármi vörös árnyalat híján! Legvilágosabbnak, sőt csaknem fehérnek tetszett a feje; magas, sötét agancsa szinte feketéllett rajta.
De nemcsak a színe volt feltűnő, hanem általában megjelenése, minden mozdulata, sudár, magas alakja és sajátosan ütemes járása is; hosszú lépésekkel haladt, a cserjék között hol előbukkanva, hol eltűnve, a Mélyárok keleti szélén fölfelé. Rögtön leszaladtam hozzá, és a bokrok között óvatosan bujkálva kerestem, de nem akadtam rá.
Első leshelyemet a sárga bakra az árok nyugati partján, a Villámoldallal szemben még aznap este készítettem el. A zegzugos part egyik erkélyszerű, puszta kiszögellésén a földbe zsámolyszerű ülést vájtam, és eléje félkörben lombos ágakból takarást készítettem magamnak. Onnan kétoldalt vagy 100 lépésnyire végignézhettem a szemben lévő árokoldalon, és helyenként a cserjék közé is láttam. Bíztam benne, hogy megismétlődik a Szerencstetőről látott jelenet és a sárga bak ott megint kikerül a sűrűségből. Csak meg kellett várnom ezt az alkalmat. Elejtésének más módja, lehetősége aligha volt. Sűrű tanyáján cserkelve megkeresni ösvények híján nem lehetett, a vágás területéről más irányban távozni pedig, tudomásunk szerint, nem szokott. A Mélyárok körül volt legdúsabb a legelője, és meredek oldalában természetadta sót is talált. Leshelyem hervadó, összezsugorodó, lombos bástyafalát időről időre meg kellett újítanom.
Erről a kis erkélyről lestem és vártam azon a nyáron esténként és reggelenként – vadásznaplóm tanúsága szerint tizenhat esetben – a sárga bakot. Az erdő életének sok érdekes megnyilvánulását láttam ott. Órák hosszat csendesen üldögélve ráértem elnézegetni az árokba járó sutákat, gidákat, más bakokat és egyéb vadat, az erdő madarainak lármás, kedves sürgés-forgását és a rovarvilág nem mindig kedvemre való szorgos mozgolódását körülöttem. Küszködtem szúnyogokkal, bagócsokkal, darazsakkal, hangyákkal, pókokkal, kullancsokkal. Volt részem meleg napsütésben, esőben, zivatarban, ködben. Elnézegettem a nap, a hold, a felhők és a szél járását, a virradást, az alkonyodás színhatásait, az időjárás változását és a nyár lassú, fokozatos őszbe fordulását. Reménykedtem és csalódtam és mindig újra türelemmel vártam.
Sok mindent láttam ott 1927 nyarán a Mélyárok partjáról, csak éppen a sárga bakot nem. Üzekedése idején is hiába hívtam csalósíppal, pedig akkor is fölöttem, a Villámoldalon járt; a vadőr a Szerencstetőről messzelátójával háromízben látta, amint a vágásban hol itt, hol ott felbukkant.
Elmúlt a nyár, elkövetkezett a szarvasbőgés ideje, szeptemberben más vidéken kerestem magamnak bikát, ősszel pedig lejárt vadászterületem bérlete, és a bak, nagy bánatomra, kiszabadult hatáskörömből, mert a területnek más lett a gazdája.
***
Vadászemlékeim között ez a bak már úgy szerepelt, mint egyike annak a néhány őzbaknak, amelyre hiába vadásztam, mert kifogott rajtam. De vadászbérlő utódom 1928-ra meghívott „szalonkázni és néhány őzbakot lőni”. Régi területem új gazdája nem gyaníthatta, mekkora örömet szerez meghívásával, hiszen alkalmat adott megint a sárga bakra vadászni. Eltökélt szándékom és legfőbb reményem volt a „néhány őzbak” közül elsősorban ezt a bakot elejteni.