XXV. rész – A háború vesztesei
Kedves Olvasók! 17 évesen alig vártam, hogy megkapjam a sorkatonai behívómat, mert azt hittem, hogy e nélkül nem leszek igazi férfi. Az alkalmassági vizsgálaton még voltam, de nem sokkal később megszűntették a sorkatonaságot. Bevallom, elkeseredtem… áldott emlékű anyai dédnagyapám, azonban akkor olyan igazságot mondott, ami szíven talált és hírtelen – mondhatnám – benőtt a fejem lágya, férfivá tett. Ugyanis ő az I. világháborút fiatalként, a másodikat pedig katonaként, sőt sebesültként élte túl. E szavakkal „vígasztalt”, hogy nem leszek sorkatona: „Végre megérett a világ a békére. Ha olyan tudásunk van, hogy a Holdra is embert küldünk, akkor legyen eszünk arra, hogy fegyver nélkül is lehet békében élni, csak jóakarat kell hozzá.” … és valóban. Azt hittük, hogy Európa népei tanultak a múlt tragédiáiból. Viszont az elmúlt 3 év megmutatta, hogy valami félrement és a leghangosabb zöld politikusok, klíma-titánok és amazonok, akik a benzines autók láttán síró görcsöt kapnak, aggódó remegéssel eszik a vega-burgert, tüntetve az állatkínzó húsfogyasztás ellen, egytől egyig azt kiabálják, hogy támogatni kell a háborút. Azt a pusztító és értelmetlen törekvést, ami a „békésen legelésző őzikét” sem kíméli. Viszont, most látunk reményt a befejezésre, no’ meg feladatot. Remélem, hamarosan elkezdődik a kárfelmérés és úgy hiszem, nekünk vadászoknak, szakembereinknek kulcsfontosságú szerep kell, hogy jusson Ukrajna természeti kincseinek helyreállításában. Mert az lehetetlen, hogy a Kárpátok vadregényes erdeit ne töltse meg újra madárdal. Ugyanis a háborús légi forgalom a madárvilágot sem kíméli. Ki fogja betemetni az erdők helyén álló bombatölcséreket, ki fogja eltakarítani a felrobbant harci járműveket? Sorolhatnám tovább, de röviden: mi lesz a vadvilággal, a háború további veszteseivel?
Vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor (1860-1945), kiváló stratéga, egykori honvédelmi miniszter, az I. világháborúban vezérezredes volt, de emellett vadász is. „Vadászemlékek, Horgászemlékek” című írásában átélt vadászsikerei és kudarcai mellett két fejezetet is szentelt a háborús időkben, olykor a hadszíntéren folytatott vadászatairól. Érdeklődéssel kezdtem az olvasásához, ugyanis manapság nagyon kevés szó esik a fegyveres konfliktusok vadállományra gyakorolt hatásairól. Persze vannak szemmel látható következmények, de az emberi élet, létszükséglet előnyt élvez a helyreállításban. Szurmay Sándor idézett műve irányadó lehet ebben a kérdésben, „beláthatunk a frontvonalak mögé”. A „Vadászat az orosz fronton” című fejezet bevezetőjében a következőket írja: „De mivel minden ember kezében állandóan töltött fegyver volt, és egyébként is éjjel-nappal ropogott a puska több- kevesebb élénkséggel, sem megtiltani nem lehetett a lövést a vadra, sem ellenőrizni ilyen tilalmat. (…) ahányszor nyúl vagy egyéb vad felugrott az előrenyomuló vagy harcoló csapatok előtt, mindenki figyelmét magára vonta.” Ebből is látszik, hogy a hadszíntéren egy szabály van: életben maradni. Ebben a fejezetben a frontvonalak vadászemlékeit jegyzi le a szerző. Tanúságosan mutatja be azt, amit ma csak sejteni tudunk a pusztításról. A „Tréfás vadászemlékek a háborúból” című rövid írásában arról a keserédes vadászhumorról olvashatunk, ami elviselhetővé tette számukra a mindennapokat.
A globális lustasághoz szokott és betegesen érzékenyített létünknek néha ki kell lépnie a komfortzónából és az ilyen elbeszélések kapcsán vissza-vissza kell térnünk a valóságba, hiszen felelősséggel tartozunk a háború vadvilági vesztesei irányába.