XXIII. rész – Karácsonyi vadászat
Hitem alapján meggyőződéssel vallom, hogy a valódi vadászat – vadűzés és több erdőzúgás – keresztyéni/keresztényi szolgálat. Hiszen alapja áldozatvállalás, lemondás, betöltése mindannak, amit a Teremtő Isten Ádámnak mondott az Édenben: „Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! (1 Mózes 1, 28) … Fogta tehát az ÚRisten az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” (1 Mózes 2, 15). Kevesen tudják, hogy az első, aki az ember hasznára ejtett el vadat, azaz hasznosította, az maga Isten volt, hiszen ő készített bőrruhát Ádámnak és Évának… e kis teológiai okfejtés után talán érthetőbb, miért gondolom úgy, hogy van, aki vadásznak születik és olthatatlan vágyat érez a vadvilág szeretete, megismerése iránt. Időt, energiát nem kímél, sőt, frusztrálttá válik, ha 3 napnál tovább kell mellőznie erdei barátait, de már az is megelégedéssel tölti el, ha a vadászterületre kimehet 10 percre, meg a szóróját rendezgeti. Van, aki pedig vadásszá válik, mert szüksége, érdeke azt kívánja. Ez utóbbiról nem is kell írnom.
A „vadásznak született” embertípus egyik jó példája K. Rhédey Zoltán, aki 1905-ben született Gyöngyösön és 1964-ben halt meg Ausztráliában. Egyetlen könyve jelent meg 1943-ban, „Verébtől a szarvasbikáig” címmel, amit a Nimródban már akkor is pozitívan értékeltek. Írásában gyermekkorának első vadászati élményeitől, az édesapja vadászati útmutatásain át, sikereiről és kudarcairól egyformán ír. Minden apró-, és nagyvad kap egy- egy fejezetet és természetesen a különleges vadászatokat is lejegyezte.
A bevezetőben említett elhivatottság tükröződik vissza a „Karácsony” című fejezetben. Hiszen már az Ünnep másnapján nekivágott testvéreivel és barátjával a hegyeknek, hogy a friss hóban disznók nyomait keressék. Az egész vadásznap élményét úgy írja le, hogy olvasóként mi is izgatottan várjuk a sorokba zárt folytatást. A terület őszi vadászatainak emlékei is meg- megvillannak, hogy teljes képet kaphassunk az író gondolatvilágáról. A fejezet utolsó bekezdésével ajánlom a könyvet Olvasóink figyelmébe:
„Robogva visz a vonat hazafelé… Apró házacskák még apróbb ablakai világítanak a csendes fehér estében. Lelki szemem előtt még egyszer elvonulnak a mai nap dús eseményei, és kielégült lélekkel gondolok arra, hogy a piros- zöld színű erdő szarvasnászos reggelének keserű emlékeit a fehér takarójú, alvó erdő apró hókristályai ma örömmé változtatták.”