Részlet Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötetéből.
A novemberi fácánvadászatról már részletesen be tudok számolni, abban gyakran részt vehettem. Minthogy azonban valamennyi napját úgysem tudnám külön-külön leírni, fénypontjára, a „Megyeri fácános”-ban megtartott legkülönb vadásznapra szorítkozom.
Amint már említettem, hat-hét puskás szerepelt.
A hajtók száma pedig 400 körül járt.
Kora reggel, jóval a tulajdonképpeni vadászat megkezdése előtt, a mintegy háromszáz holdas „Megyeri fácános”-t környező mezőket beszorították az erdőbe. A hajtók hatalmas, több kilométer sugarú kört képeztek, s azt lassanként szűkítve, a mezőn szerteszéjjel csipegető fácánokat hazaterelték tulajdonképpeni otthonuk, a fácános menedékébe.
A hajtósereg az erdőszélt elérve leállt, s a továbbiakban különféle beosztást kapott. Egyik része naphosszat az erdőn kívül maradt, laza sorban állta körül a fácánost, nehogy vadászat közben a vad ismét kiszökdöshessen a mezőre.
A puskások negyed tízkor értek a helyszínre, felállításuk fél tízre befejeződött.
A tulajdonképpeni hajtást csak mintegy kétszáz ember végezte, mégpedig kétfelé szakadva, százas csoportokban. Mialatt egyik hajtás folyt, a másik hajtócsoport már a következőhöz készülődött. Így aztán haladéktalanul következhettek egymás után, várakozással úgyszólván egyetlen perc se veszett kárba. Mihelyt a puskások újabb állásukat elfoglalták, máris indult a következő hajtás. Végeztével pedig külön hajtósor állta végig a nyiladékot, lezárta a befejezett erdőkockát, nehogy a következő hajtások fácánjai visszaszökdössenek a már levadászottba.
Összesen huszonnégy hajtás történt a „Megyeri fácános” napján!
Tizenkettő délelőtt, tizenkettő délután.
Amint egy-egy véget ért, vizslás vadőrök vezetésével újabb, de ritkább hajtósor böngészte végig a levadászott kockát, gondosan összeszedte a lelőtt vadat, s a kétoldali nyiladékokon ballagó vadasszekerekre rakta.
Déli falatozásra csak vajmi rövid, alig tizenöt perces ebédszünet jutott, máris folytatódtak a hajtások. Csakis ilyen pontos, percre kiszámított programmal lehetett a betervezett huszonnégy hajtást a rövid téli nap folyamán elvégezni anélkül, hogy a vadászat vége már alkonyba jusson, s a hajtóknak elülni készülő, vonakodva szárnyra kapó, álmos madarakat kelljen a puskások feje fölé terelni. Nem szép látvány, amikor a puskacső szája meg-megvillan...
Talán e helyt kéne kitérnem néhány szóval a téli társas vadászatok némelyikén oly fontos szerepet játszó déli falatozásra, az ún. „leveshajtásra”.
Az efféle hosszadalmas eszem-iszomért egyébként sem, de vadászat közben éppenséggel nem tudok lelkesedni. Különösen, ha sok a vad! Egyrészt felesleges időveszteségnek, másrészt a puskások teljesítőképességére kimondottan károsnak tartom. Kifárasztja, ellustítja a szereplőket. A szinte elkerülhetetlen szeszivás pedig meglassítja reflexeiket, előnytelenül befolyásolja lövési eredményüket.
Általában az volt a szokás, hogy a vendég hölgyek, a meghívott puskások női hozzátartozói, csak déltájban, „leveshajtásra” jöttek ki, csak a vadászat délutáni részét nézték végig.
Nem mintha a hölgyek előtt való puskázás fitogtatását fontosnak tartanám, de vele jár az emberi hiúsággal, hogy lehetőleg előnyösen szeret bemutatkozni – ha nézik. Különösen, ha hölgyek nézik...
Ezzel szemben az volt az általános tapasztalat, hogy délután jóformán valamennyi puskás lényegesen gyengébben szerepelt, sokkal kevesebbet „termelt”, mint délelőtt.
Távol áll tőlem, hogy ezt a kiesést a hölgyek mindig buzdító jelenlétének rovására írjam. Egyes-egyedül a szerintem felesleges déli pofázás káros hatásának tudom be.
Személyes gusztusom szerint tehát, az indulás előtt kiosztásra kerülő, minden résztvevő által zsebre vágható, nehány szendvicset tartalmazó, ún. „Fresspakett” mellett szavazok, amit ki-ki egyéni beosztása és szükséglete szerint, akkor és úgy kaphat be vadászat közben, ahogy jónak látja.
– Vadászásra vagyunk hivatalosak vagy zabálásra? – szokták a velem egy véleményen levő, idősebb vendégek hosszabbra húzódó lakmározás közben megjegyezni...
Említettem már, hogy mesterséges fácánnevelés nem lévén, csupa jól repülő vadfácán jutott a résztvevőknek. Vadászat előtt néhány nappal beszüntették a szokásos etetést: éhes fácán tudvalevőleg könnyebben, magasabban röpül, sőt – ha volt rá idő – előző napokban még meg is röptették őket, szárnyuk izmát edzették!
Csakis a kakasokat lőtték!
A „Megyeri fácános” szóban forgó napján átlag három-négyezer fácánkakas szokott esni. Vagyis puskásonként öt-hatszáz!
A vad azonban olyan egyenletesen oszlott meg a hajtásokban, hogy akkora tömeg, ami netán felülmúlta volna az egyéni teljesítőképességet, nemigen repült egy-egy puskásra. Ritka hajtás volt, amelyben harminc–negyven kakasnál több esett volna fejenként – de húsz–huszonötnél kevesebb sem igen! Márpedig mindnyájan tudjuk – akik hajdani fácánvadászatokon részt vehettünk –, hogy harminc kakast egy hajtásban meglőni valóban nem különösebb fáradság! De már huszonöt kakas is – ha történetesen huszonnégyszer következik egymás után – hatszázra rúg összesen! Ha ezt meggondoljuk, akkor az öt-hatszáz kakasos egyéni eredmény se tűnik már olyan világraszóló teljesítménynek.
Egyedülálló kivétel volt a sokat emlegetett 1909-es esztendő, amikor különösen sikeres lévén a fácánszaporulat, minden eddigi csúcseredményt megdöntő rekordteljesítményre szánta magát a házigazda. Ennek céljából megengedte, hogy egyetlen napon, az imént megbeszélt „Megyeri fácános” néhány hajtásában, kivételesen fácántyúk is lövessék!
Azon az emlékezetes ünnepen még csak tizenegy éves voltam, azt sem tudtam még, merre esik Tótmegyer.
De hallomásból emlékszem az akkor nagy port felvert és azóta is megdöntetlen eredményre. Persze számtalanszor hallottam első forrásbeli leírását, hiszen valamennyi résztvevőjét jól ismertem.
Mondják, hogy minden megfelelt aznap. Nemcsak a rengeteg fácán, a kitűnő puskások, még az időjárás is. Kellemes, szélcsendes, enyhén ködös, mégis száraz idő járta, még a néhanapján kellemetlenkedő napfény se zavarta a rekordtörők munkáját.
Tudásának legjavát adhatta mindegyik.
S a nevezetes nap alkonyán hatezer-százhuszonöt fácán és kétszáztizenhárom nyúl sorakozott a megyeri kastélykert előtti réten!
Külön említésre méltó, hogy a résztvevők közül hárman haladták túl az ezerfácános egyéni eredményt, ezek közül is Draskovich Iván végzett első helyen ezerkétszáztizenkét fácánnal! Másik „ezerfácános” az Afrikai tábortüzek című munkámban elparentált, sebzett oroszlán áldozatául esett Hunyady László volt! Érdekesnek tartom azt is, hogy a leggyengébb eredményt a háziúr néhai apósa, Széchenyi Istvánnak Béla nevű fia érte el, aki 73 éves kora dacára, régimódi kakasos puskáival, ötszáz fácánon felül lőtt!
Ahol pedig még a 73 éves vendégnek is ötszáz fácán jutott, ott aztán – csakugyan sok fácán lehetett!
Ötszáz kakason felül egyébként magam is ismételten lőttem a „Megyeri fácános” napján.
Minden fácánozás másnapján – amikor a társaság már újabb terület learatásával vesződött – vizslás erdőőrök vezette laza hajtósor újból végigkutatta az előző napi területet, felszedegette az éj folyamán fáról pottyant vagy egyébként elveszelődött sebesülteket. A nyiladékokat is elállta néhány vadőr, lelődözte a gyalogosan átszaladó, előző napi szárnyazottakat.
Ez a másnapi „utánkeresés” rendszerint tíz százalékát eredményezte az előző nap terítékének.