Tudósítás a Magyar Vizsla Klub Egyesület által szervezett, a rövidszőrű magyar vizsla FCI elismertsége 90 éves Jubileumi Klubkiállításáról és Családi Napjáról.
“A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.”
Augusztus 9-én a bugyi Forster Vadászkastély parkja ugyanúgy ébredt, mint annyi más nyári vasárnapon. A fák lombja között még alig mozdult a levegő, a fűszálakon megült a hajnali pára, amikor az első vizslák már türelmesen feküdtek gazdáik lábánál. A parkolóban egymás után álltak meg az autók. Ismerős arcok bukkantak fel, régi barátok fogtak kezet, tenyésztők ölelték meg egymást, olyanok, akik talán hosszú idő óta most találkoztak újra. Első pillantásra minden olyan volt, mint bármelyik jól ismert klubkiállítás reggele.
Csak egyetlen apróság jelezte, hogy ez a nap más lesz, mint az összes többi. A bejáratnál ott állt a felirat:
„90 éves a rövidszőrű magyar vizsla.”
Nem egyszerű jubileum volt ez. Egy közösség ünnepe. Egy fajta ünnepe.
Egy olyan örökség ünnepe, amely kilenc évtizeddel ezelőtt hivatalosan is helyet kapott a világ kinológiai térképén, majd hosszú évtizedek tenyésztői munkájának köszönhetően nemcsak megőrizte értékeit, hanem 2017-ben a magyar nemzeti értéktár legmagasabb szintjére emelkedett: a rövidszőrű magyar vizsla Hungarikummá vált. Ez az elismerés annak szólt, amit a vizslások mindig is tudtak: ez a fajta nem csupán kiváló vadászkutya, hanem a magyar kultúra, a magyar táj és a magyar vadászati hagyomány élő része.
A Magyar Vizsla Klub Egyesület vezetősége pontosan ezért nem egy hagyományos klubkiállítást kívánt rendezni. Olyan napot álmodtak meg, amely egyszerre tiszteleg az elődök előtt, bemutatja a fajta jelenlegi értékeit, és megszólítja azokat is, akikre a következő évtizedek épülnek majd. Ezért lett a rendezvény neve is beszédes: 90. Jubileumi Klubkiállítás és Családi Nap. Már a meghirdetésekor világossá tették, hogy a cél nem pusztán egy kiállítás megszervezése, hanem egy méltó ünnep létrehozása, amely összehozza a magyar és a külföldi vizslásokat, a tenyésztőket, a vadászokat, a családokat és mindazokat, akik szívügyüknek érzik a magyar vizslát.
Ez a gondolat már a reggeli órákban kézzelfoghatóvá vált.
A park egyik oldalán a ringek utolsó előkészületei zajlottak. A szervezők ellenőrizték a bírói asztalokat, a hangosítást, a szalagokat, a díjakat. A másik oldalon a gyermekprogramok helyszíne kezdett benépesülni. Egy kicsit távolabb a támogatók standjai épültek, miközben a vendéglátók már a közös ebéd előkészületein dolgoztak.
A kastély parkja lassan egy vizslás várossá alakult. Nem volt benne semmi mesterkélt, semmi hivalkodó. Minden természetesnek hatott.
Talán azért, mert ezt a rendezvényt nem hivatásos rendezvényszervezők keze munkája volt, hanem vizslásoké, a fajtát szeretőké. Olyanoké, akik pontosan tudják, hogy egy ilyen nap attól lesz emlékezetes, ha minden korosztály megtalálja benne a maga örömét.
A magyar vizsla ugyanis különleges fajta. Sokan nevezik kiváló mindenes vadászkutyának. Mások elegáns kiállítási kutyának. A családok becses családtagnak. És mindegyik meghatározás teljesen igaz és helytálló.
Éppen ezért a jubileumi nap sem kizárólag a ringek körül forgott.
A gyermekek játékos bemutatókon keresztül ismerkedhettek a felelős kutyatartással és a természet szeretetével. A gazdák egész nap feltehették kérdéseiket a „Kérdezd a Dokit!” program keretében a jelenlévő állatorvosnak, miközben a park más pontjain régi történetek elevenedtek meg. Olyan történetek, amelyek soha nem kerülnek be a származási lapokba, mégis ugyanúgy hozzátartoznak a fajta történetéhez.
Egy idős tenyésztő régi fényképet mutatott fiatal kollégájának. Két vadász arról beszélgetett, melyik kutya volt életük legjobb vizslája. Egy kisfiú pedig hosszú percekig simogatta az első vizslát, amelyet valaha ilyen közelről látott.
Talán ezek voltak a nap legfontosabb pillanatai. Mert egy fajta jövője nem kizárólag a tenyésztési programokban dől el, hanem ezekben a csendes találkozásokban is. Ahol egy gyermek megszereti a természetet, ahol egy fiatal először hall történeteket az öregektől. Ahol egy tapasztalt tenyésztő továbbadja mindazt, amit negyven vagy ötven év alatt megtanult.
A jubileumi nap valójában már ekkor betöltötte küldetését, pedig még el sem kezdődött.
Még nem adtak át egyetlen serleget sem. De a magyar vizsla közössége már együtt volt.
És ez talán fontosabb volt minden eredménynél.
A kezdés közeledtével egyre többen gyűltek össze a két ring között kialakított ünnepi téren. A beszélgetések lassan elhalkultak, a felvezetők kutyáik mellé léptek, a vendégek elfoglalták helyüket.
A parkban különös csend lett. Olyan csend, amelyet csak azok ismernek, akik tudják, hogy hamarosan valami fontos kezdődik.
Ekkor megszólalt a vadászkürt.
Aki valaha részt vett vadászati eseményen, tudja, hogy a kürtszó mindig többet jelent egyszerű jelzésnél. A vadászkultúra nyelve ez.
Néhány hang, amely egyszerre idézi fel az erdő csendjét, az őszi hajnalokat, a vadászat íratlan szabályait és azt a tiszteletet, amellyel a vadász a természet felé fordul. A Forster kastély parkjában felcsendülő szignál most azonban egy újabb jelentést is kapott.
Kilencven év történetét hívta ünneplésre.
A két ring előtt álló több száz ember és a nyugodtan várakozó kutyáik magától értetődő egységet alkottak. Ritka pillanat volt ez. Nem a versenyzők és a nézők álltak egymás mellett, hanem ugyanannak a közösségnek a tagjai. Olyan emberek, akiket különböző utak vezettek ide, de ugyanaz a fajta köt össze.
A hivatalos megnyitót Glavatity Gábor, a Magyar Vizsla Klub Egyesület elnöke tartotta, de a külföldi vendégek tiszteletére a köszöntő angol és olasz nyelven is elhangzott.
Az elnöki megnyitó beszéd nem elsősorban az elmúlt kilencven évről szólt, hanem a következő kilencvenről.
Arról, hogy egy fajta jövője soha nem magától értetődő. Minden nemzedéknek újra és újra bizonyítania kell, hogy méltó arra az örökségre, amelyet elődeitől kapott. A magyar vizsla története szerencsére olyan emberek munkájára épül, akik ezt mindig komolyan vették. Ezért maradhatott meg vadászkutyának akkor is, amikor sok más fajta eredeti rendeltetése háttérbe szorult. Ezért válhatott Hungarikummá. És ezért lehet ma is egyszerre a vadász ember társa, a család kedvence és a magyar kinológia egyik legismertebb nagykövete.
A klubelnök gondolatai végig ugyanarra az üzenetre épültek: a hagyomány nem önmagáért való. A hagyomány csak akkor él tovább, ha van, aki tovább vigye.
Ezért kapott kiemelt szerepet a jubileumi rendezvényen a gyermekek megszólítása, a családi programok, a felelős kutyatartás bemutatása és a közösségépítés. A Magyar Vizsla Klub Egyesület ezzel egyértelművé tette: a jövőt nem lehet kizárólag tenyésztési eredményekkel biztosítani. Ahhoz embereket kell nevelni. Olyan embereket, akik ugyanazzal a tisztelettel fordulnak majd a fajta felé, mint azok, akik kilencven évvel ezelőtt lefektették a szervezett magyar vizslatenyésztés alapjait.
A rendezvény rangját a díszvendégek is emelték.
A jubileum fővédnöke Dr. Bárándy Péter, az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke volt, aki személyében a hazai vadásztársadalom egyik legtekintélyesebb szervezetét képviselte.
Jelen volt Dr. Árvay Nikolett Agrár- és Élelmiszergazdaságért Felelős Minisztérium parlamenti államtitkára, országgyűlési képviselő, Korózs Gábor, a MEOESZ elnöke, valamint Kovács Gábor, az Országos Magyar Vadászkamara Kinológiai Szakbizottságának elnöke is. A meghívott vendégek sora egyértelműen jelezte, hogy a rövidszőrű magyar vizsla ügye jóval túlmutat egy fajtaklub belső életén. A fajta ma már a magyar vadászati kultúra, a hazai kinológia és a nemzeti értékeink egyik meghatározó képviselője. Mindannyian mondtak néhány kedves szót, néhány köszöntő gondolatot.
A jelenlévők között köszöntötték Csejtei Tamást a Fishing&Hunting csatorna részéről, amely felvételeket készített az eseményről, melyet az későbbiekben műsorára tűz.
A nap házigazdája Sasvári Sándor Jászai Mari- és eMeRTon-díjas magyar színművész, zenész, lovas, volt, akinek neve művészi pályafutása mellett összeforrott a magyar lovaskultúra és a hagyományőrzés értékeivel is.
A megnyitó ünnepélyességét azonban még egy különleges esemény emelte magasabb szintre:
Sasvári Sándor bejelentette, hogy olyan zenei mű következik, amelyet korábban még senki sem hallhatott.
A jelenlévők ekkor ismerkedhettek meg először a Rövidszőrű Magyar Vizsla Fanfárral, amelyet Nagy Csaba, a Vadászkamara Kürtegyüttesének vezetője Dr. Zoltánné dr. Kállay Judit felkérésére komponálta kifejezetten a fajta FCI-elismerésének kilencvenedik évfordulójára. A fanfár megszületése önmagában is szimbolikus jelentőségű. Kevés kutyafajta mondhatja el magáról, hogy saját ünnepi zeneművel rendelkezik. A rövidszőrű magyar vizsla immáron ilyen.
A művet újdonsült tulajdonosa ajánlotta fel a Magyar Vizsla Klub Egyesület részére azzal a szándékkal, hogy a jövőben minden jelentős vizslás ünnepen felcsendülhessen. A zenemű így egy pillanat alatt hagyománnyá vált.
A fanfár utolsó hangjai után néhány másodpercig senki sem szólalt meg. Nem azért, mert a közönség nem tudta volna, mikor kell tapsolni. Hanem mert mindenki érezte, hogy ezek a percek egyszeriek.
A rendezvény innentől már nemcsak egy jubileumi ünnepség volt. Történelmet írt.
A jubileumi ünnepi megnyitó azonban ezzel még nem ért véget.
A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetsége is méltó alkalomnak tekintette a kilencvenedik évfordulót arra, hogy elismerje azok munkáját, akik hosszú éveken, évtizedeken keresztül szolgálták a magyar kinológiát és ezen belül a rövidszőrű magyar vizsla ügyét. Korózs Gábor a MEOESZ elnöke díjakat adott át:
Bronzkoszorús jelvény kitüntetésben Maróti Béla, ezüstkoszorús jelvény kitüntetésben Mármarosi Anna részesültek. Aranykoszorús jelvényt Péter Attila és Varga Katalin vehettek át.
A kitüntetések átadása természetes folytatása volt annak a gondolatnak, amely végig kísérte az egész jubileumi napot.
Mindenki érezte, hogy bármilyen rangosak is az eredmények, a jubileumi nap legfontosabb üzenete nem a győztesek neveiben fog rejleni. A serlegek előbb-utóbb vitrinekbe kerülnek. A szalagok megfakulnak. Az eredménylisták idővel archívumok polcaira kerülnek. Ami azonban valóban fennmarad, azok az emberek, akik életük munkáját egy közösség szolgálatába állították.
A szervezők ezt pontosan tudták. Éppen ezért a MEOESZ elnöke díjkiosztójának végén nem zárult le az ünnepség. Valójában ekkor kezdődött annak legfontosabb része.
A ring előtt ismét csend lett. A műsorvezető arra kérte a jelenlévőket, hogy maradjanak a helyükön.
A következő percek ugyanis nem egyetlen kutyáról, nem egyetlen tenyészetről és nem egyetlen kiállításról szóltak. Hanem azokról az emberekről, akiknek munkája nélkül ma aligha beszélhetnénk olyan rövidszőrű magyar vizsláról, amilyennek ma a világ ismeri.
A Magyar Vizsla Klub Egyesület elnöke ekkor jelentette be azt a döntést, amely méltó módon koronázta meg a jubileumi esztendőt:
Megalapították a magyar vizslás közösség legmagasabb szakmai elismerését, a Dr. Polgár Kálmán Életműdíjat.
Kevés olyan pillanat akad egy egyesület életében, amikor nem egyszerűen egy rendezvény történik meg, hanem új hagyomány születik. A Magyar Vizsla Klub Egyesület jubileumi ünnepségén ilyen pillanatnak lehettek tanúi a jelenlévők.
A kilencvenedik évforduló alkalmat adott arra, hogy visszatekintsenek az elmúlt évtizedekre. Arra a munkára, amelyet tenyésztők, bírók, kiképzők, vadászok és a fajta iránt elkötelezett emberek végeztek – sokszor csendben, reflektorfény nélkül. Olyan munkára, amelynek eredménye ma természetesnek tűnik, pedig valójában emberek kitartásából, szakmai igényességéből és a fajta iránti feltétlen hűségéből épült fel, ezért döntés született:
a jubileum nem lehet teljes anélkül, hogy méltó módon ne mondjanak köszönetet azoknak, akik ezt az örökséget létrehozták és továbbadták.
Czekes Loránd javaslatára így született meg a Dr. Polgár Kálmán Díj. Nem egy újabb kitüntetés, nem egy újabb serleg, hanem egy gondolat, egy értékrend, egy üzenet.
A díj névadója, Dr. Polgár Kálmán, a magyar vizslás világ egyik legmeghatározóbb alakja volt. Munkássága messze túlmutatott saját korán. Nemcsak a fajta szervezett tenyésztésének és szakmai fejlődésének egyik meghatározó személyisége volt, hanem olyan szemléletet hagyott örökül, amely ma is érvényes: a magyar vizsla értékét nem pusztán külleme, hanem használhatósága, munkakészsége, idegrendszere és karaktere együtt adja.
Talán éppen ezért különösen találó, hogy a róla elnevezett díj nem egy-egy kiemelkedő eredményt kíván jutalmazni, hanem egy élet munkáját.
A díj megalapítását megelőző gondolatokat így lehet fogalmazni:
A mai rohanó világban hajlamosak vagyunk csak előre nézni, a pillanatnyi sikereket hajszolni, és elfelejteni, hogy honnan indultunk. Pedig egyetlen közösség sem építhet biztos jövőt anélkül, hogy ne ismerné és ne tisztelné a ját. A múlt nem egy lezárt akta. A múlt az az alap, az a fundamentum, amelyre a jelenlegi tudásunk, szakmaiságunk és elért eredményeink épülnek.
Kevés mondat foglalhatná össze pontosabban a jubileum lényegét.
A Magyar Vizsla Klub Egyesület ezzel a díjjal nem csupán emléket kívánt állítani a múlt nagyjainak- példaképeket kívánt állítani. Olyan embereket, akiknek pályafutása bizonyítja, hogy a szakmai hitelesség nem egyik napról a másikra születik meg. Évtizedek kitartó munkája, tanulása, kudarcai és sikerei formálják. Mert egy fiatal tenyésztőnek, egy kezdő küllembírónak vagy egy első vizslájával dolgozó vadásznak szüksége van kapaszkodókra. Szüksége van olyan emberekre, akiknek életútja azt üzeni: érdemes.
Érdemes tanulni, érdemes alázattal dolgozni, érdemes a közösségért tenni, érdemes hűségesnek maradni azokhoz az értékekhez, amelyek a magyar vizslát azzá tették, ami ma. Mert a jó példakép nem elérhetetlen ideál, hanem inspiráció. Azt üzeni mindannyiunknak: ha én képes voltam rá, te is képes vagy elérni a legmagasabb szintet. A jelenlévők pontosan tudták, kiknek szólnak ezek a szavak.
A Dr. Polgár Kálmán Életműdíjat első alkalommal azok vehették át, akik évtizedeken keresztül meghatározó szerepet vállaltak a magyar vizsla tenyésztésében, bírálatában, kiképzésében, a munkavizsgák fejlesztésében, a közösségi élet szervezésében és a fajta hazai, illetve nemzetközi elismertségének erősítésében.
Az első díjazottak névsora önmagában is a magyar vizslázás közel fél évszázadának hű keresztmetszetét adta.
A díjazottak:
Dr. Balogh Zsuzsanna, Barna Edina, Bernáth Katalin, Eppel János, Erdős László, Faludiné Abaffy Cili, Füzesi Tamás, Füzesiné Szegvári Zsuzsa, Dr. Herger László, Jelenka György, Kardos Vilmos, Maróti Béla, Dr. Miklós Levente, Mikola Géza és Anikó, Péter Attila, Schipeck Sándor, Csizmaziáné Varga Katalin
Amikor egymás után szólították a neveket, a közönség soraiban sokan nem csupán egy kitüntetettet láttak a ringbe lépni. Régi mestereket, barátokat, tanítókat, bírókat, tenyésztőket. Olyan embereket, akiktől tanultak, akikkel együtt dolgoztak. Akikkel együtt örültek egy-egy sikernek, és együtt keresték a megoldást a nehéz időszakokban. A taps ezért ezúttal nem csupán az elismerésnek szólt, hanem a közösen megélt évtizedeknek.
Talán ez volt a jubileumi nap legmeghatóbb pillanata. Nem azért, mert könnyeket csalt a szemekbe, hanem azért, mert emlékeztetett valamire, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni:
A magyar vizsla történetét nem a serlegek írják, nem is a katalógusok, hanem az emberek. Azok, akik újra és újra vállalták a felelősséget ezért a fajtáért. Akik nemcsak kutyákat tenyésztettek, de közösséget is építettek. És akiknek munkája nélkül ma aligha ünnepelhetnénk kilencven évet.
Nem véletlen, hogy ezen a napon az elismerések jóval többet jelentettek néhány oklevélnél vagy jelvénynél.
A jelenlévők számára ezek az emberek nem csupán nevek voltak. Sokuk első bírálatát tőlük kapta, mások első munkavizsgáján velük találkoztak. Voltak, akik tenyésztőként, voltak, akik bíróként, voltak, akik klubvezetőként vagy szervezőként dolgoztak velük együtt.
Az ilyen közösségekben az életművek nem könyvek lapjain születnek. Hanem kézfogásokban, tanácsokban, közös vadászatokban, hosszú beszélgetésekben, a fiatalok támogatásában. És abban a csendes példamutatásban, amelyet csak hosszú évek következetes munkája alakíthat ki.
A jubileumi nap egyik legszebb sajátossága éppen ez volt: nem választotta szét a múltat és a jelent, nem állította egymással szembe a régi mestereket és az új nemzedéket. Éppen ellenkezőleg: egymás mellé ültette őket.
És még csak ezután következett a nap szakmai része:
A két ring mellett már felsorakoztak az első osztályok versenyzői. A bírók elfoglalták helyüket, a ringtitkárok előkészítették a bírálati lapokat, a felvezetők még egyszer végigsimítottak kutyáik szőrén. A parkban ismét mozgalmassá vált az élet.
Elkezdődött az, amire minden szervező, tenyésztő és kiállító hónapok óta készült:
A 90. éves a rövidszőrű magyar vizsla Jubileumi Klubkiállítás.
A magyar vizslások számára a klubkiállítás mindig is több volt egy rangos küllembírálatnál. A klubkiállítás egyfajta szakmai tükör.
Itt mutatkozik meg igazán, hol tart a fajta. Milyen irányba fejlődnek a tenyészetek, milyen színvonalat képviselnek a fiatal kutyák, mennyire egységes a tenyésztői munka, és sikerült-e megőrizni mindazt, amit elődeink a magyar vizslában értéknek tartottak. Éppen ezért volt különös jelentősége annak, hogy a jubileumi évben minden korábbi várakozást felülmúlt az érdeklődés.
A nevezési lista végül 153 rövidszőrű magyar vizslánál zárult. Ez önmagában is figyelemre méltó szám.
Nem pusztán azért, mert a Magyar Vizsla Klub Egyesület és a rövidszőrű magyar vizsla történetének legnagyobb klubkiállítását jelentette, hanem azért is, mert világosan megmutatta: kilencven évvel az FCI-elismerés után a fajta iránti elkötelezettség nem csökkent. Éppen ellenkezőleg. Magyarországról és külföldről egyaránt érkeztek nevezések, bizonyítva, hogy a rövidszőrű magyar vizsla anyaországi klubkiállítása ma is kiemelt esemény a fajta nemzetközi életében.
A nagy létszám természetesen két ring felállítását tette szükségessé.
A kanok bírálatát Kardos Vilmos, a szukákét Glázer György végezte. A két bíró személye önmagában is garanciát jelentett a magas szakmai színvonalra.
Mindketten olyan életutat tudhatnak maguk mögött, amelyet nem címek vagy kitüntetések tesznek igazán jelentőssé, hanem az a következetesség, amellyel évtizedeken keresztül szolgálták a magyar és a nemzetközi kinológiát.
Kardos Vilmos neve fogalom a hazai kutyás életben. Bírói munkáját mindig a fajta funkcionális értékeinek tisztelete jellemezte. Bírálataiban soha nem öncélú látványosságot keresett, hanem azt a harmonikus egyensúlyt, amely a magyar vizslát évszázadok óta különlegessé teszi: az eleganciát, a természetes mozgást, a munkára való alkalmasságot és azt a nemes karaktert, amely nélkül minden küllemi szépség csupán üres forma marad.
Glázer György ugyanezt a szemléletet képviseli. Nyugodt, következetes bíróként generációk ismerik, döntéseit mindig a standard mély ismerete és a gyakorlati tapasztalat alapozza meg. A jubileumi klubkiállításon ismét bebizonyosodott, hogy a magas színvonalú bírálat nem hangos gesztusokban, hanem következetes szakmaiságban mutatkozik meg.
A ringek mellett állva feltűnő volt, hogy a bírálatokat nem csupán a felvezetők figyelték, hanem mindenki.
A pálya szélén tapasztalt tenyésztők vitatták meg egymással az egyes kutyák erősségeit, fiatalok készítettek jegyzeteket, kezdő kiállítók lesték a bírók minden mozdulatát. Egy klubkiállítás talán legnagyobb értéke éppen ebben rejlik. Nem csupán verseny, hanem élő szakmai műhely. Ahol nemcsak címek születnek, hanem tudás is gazdát cserél. A jubileumi klubkiállítás mezőnye ezt a tanulási lehetőséget különösen gazdaggá tette.
A ringekben egymást követték azok a kutyák, amelyek mögött hosszú évek tudatos tenyésztői munkája állt. Fiatal reménységek, kiforrott championok, kiválóan dolgozó munkakutyák és veterán egyedek váltották egymást, miközben a bírálatok újra és újra ugyanarra emlékeztettek: a magyar vizsla igazi értékét nem egyetlen kiemelkedő tulajdonság adja, hanem az a harmonikus összkép, amelyben a küllem, az idegrendszer, a mozgás és a munkára való alkalmasság egységet alkot.
A délután előrehaladtával sorra dőltek el az osztálygyőzelmek, majd megkezdődtek az összevetések.
Ekkor már minden tekintet a ringre szegeződött. A jubileumi klubkiállítás legfontosabb címei hamarosan gazdára találtak. És a nap legszebb kutyái méltó módon írták be nevüket a magyar vizsla történetébe.
Ezután a tömeg a döntő ring körül gyűlt össze. A bírálatok feszültsége ekkorra már oldódott, a felvezetők gratuláltak egymásnak, a bírók még néhány szót váltottak a tenyésztőkkel, miközben a nézők figyelme az összevetésekre irányult.
A jubileumi klubkiállítás fajtagyőztesi címeit olyan kutyák nyerték el, amelyek nem csupán saját teljesítményükkel emelkedtek ki a mezőnyből, hanem tenyésztőik hosszú éveken át következetesen végzett munkáját is méltón képviselték.
A Best of Breed (BOB) címet az Accord of Skyrocket érdemelte ki. A munkaosztály győztes kan a bírálat során végig meggyőző benyomást tett Kardos Vilmosra, aki harmonikus felépítését, fajtajellegét és kiegyensúlyozott összképét emelte a mezőny fölé. A fajtagyőztes cím méltó lezárása volt annak az útnak, amelyet ez a kutya tenyésztőjével együtt bejárt, és egyben jelzés is arról, milyen irányt tekint ma követendőnek a hazai szakma.
Az ellenkező nem legszebb egyedének járó Best Opposite Sex (BOS) címet Gyurkóvári Gyömbér nyerte el. A nyílt osztály győztes szukája nőies megjelenésével, elegáns mozgásával és kiváló fajtajellegével méltán vívta ki Glázer György elismerését, aki a szukák rendkívül erős mezőnyéből választotta a jubileumi nap egyik legkiemelkedőbb egyedének.
A fiatal generáció is biztató képet mutatott.
A kanok között Túri Cserkelő Fokos nyerte el a Best Junior címet, míg a szukáknál Magasparti Rutinos Nőszirom bizonyult a legjobb fiatalnak. A legszebb bébi és kölyökkutyák, valamint a veterán osztály győztesei egyaránt azt jelezték, hogy a magyar vizsla utánpótlása és idősebb vérvonalainak megőrzése egyaránt biztos alapokon nyugszik. A veteránok között különösen nagy taps fogadta Betekints Őszike Buba és Vadászfai Zarándok szereplését, hiszen ezek a kutyák már nem csupán önmagukat képviselik, hanem olyan tenyésztői munkát is, amelynek eredménye ma is él a fiatalabb generációkban.
A különdíjak átadása tovább árnyalta a szakmai értékelést.
Az Eleven Emlékezet Díjat a Magasparti Rutinos Charlie nyerte el, míg a Legszebb fej különdíjat Betekints Őszike Buba kapta. A Legtípusosabb magyar vizsla címet Vadászfai Zsonglőr érdemelte ki, a legjobb munkaosztályos kan Accord of Skyrocket, a legjobb munkaosztályos szuka Gyurkóvári Pálma lett. Külön elismerés illette az olasz tenyésztésű Astarte Superior Quira szukát, amely egyszerre nyerte el a Legszebb külföldi tenyésztésű vizsla és a Legtávolabbról érkezett vizsla különdíját. A kutyapárok között a Royal Golden Vizsla kennel kutyái, míg a tenyészcsoportok versenyében a Skyrocket kennel végzett az első helyen, megerősítve azt a szakmai munkát, amely az egész nap során több eredményben is visszaköszönt. A gyermek–kutya párosok versenyében mosolygó kisiskolások vezették vizsláikat ugyanazon a füvön, ahol néhány órával korábban a fajta legkiválóbb egyedei versenyeztek. Ez pedig ismét bebizonyította, hogy a jövő nemzedéke már most ott áll a ring szélén, és természetes magabiztossággal folytatja azt, amit szüleitől és nagyszüleitől tanult. Ezen verseny győztese Molnár-Menyhárt Kristóf lett.
Talán ez volt az a kép, amely leginkább kifejezte a jubileum valódi üzenetét. Nem a serlegek, nem a szalagok, hanem a folytonosság: az, hogy ugyanazok az értékek jelennek meg a veterán kutyák ringjében, a fiatal felvezetők mosolyában, a gyermekek lelkesedésében és az életműdíjasok tekintetében.
A bírálatok után jöhetett a nagy izgalommal várt tombola. Értékes ajándékok találtak gazdára, a tárgyi nyereményeken túl különféle vadászatokat is nyerhettek a szelvényt vásárlók.
Délutánra a park lassan elcsendesedett, a sátrak bontása megkezdődött. A kiállítók sorra indultak haza. Valaki még készített egy utolsó közös fényképet, mások a következő találkozót beszélték meg.
A kutyák fáradtan feküdtek gazdáik mellett, mit sem sejtve abból, hogy valójában milyen történelmi nap részesei voltak.
Mert a jubileum igazi jelentősége nem aznap vált nyilvánvalóvá, hanem majd az idő múlásával lesz azzá, ami. Évek múlva talán valaki előveszi a bejegyzéseket, megnézi a győztesek névsorát.
Felidézi, melyik kutya nyerte a fajtagyőztes címet. Ki kapta a Dr. Polgár Kálmán Életműdíjat. Ki vehette át a MEOESZ kitüntetését.
De valószínűleg nem ezek lesznek az első emlékei, hanem az a hangulat, a kastély parkja, a vadászkürt hangja, a közös drónfelvétel, amelyen százötvenhárom rövidszőrű magyar vizsla állt egymás mellett, a gyermekek nevetése, a régi barátok kézfogása. És az a különös érzés, hogy egyetlen napra valóban együtt volt a magyar vizslás közösség.
A Magyar Vizsla Klub Egyesület által megszervezett Jubileumi Klubkiállítás és Családi nap a rövidszőrű magyar vizsla fajta FCI elismertsége kilencvenedik évfordulójára ezért nem egyszerűen egy sikeres klubkiállítás volt. Nem is csupán egy jól megszervezett családi nap. Sokkal több annál:
Emlékeztető. Emlékeztető arra, hogy egy fajta értékét nem kizárólag a standardja őrzi, nem kizárólag a törzskönyvei, nem kizárólag a kiállítási eredményei. Hanem azok az emberek, akik újra és újra időt, tudást, munkát és szívüket adják hozzá.
A rövidszőrű magyar vizsla kilencven éve hivatalosan is a világ kinológiai örökségének része, Hungarikumként pedig a magyar nemzeti értékek egyik legbecsesebb képviselője.
A jubileumi nap pedig azt bizonyította, hogy ez az örökség nem múzeumi emlék, hanem elevenen élő hagyomány. Olyan hagyomány, amelyet minden nemzedék újra értelmez, de amelynek lényege változatlan marad.
Talán ezért nem túlzás azt mondani, hogy 2026. augusztus 9-én nem csupán egy jubileumot ünnepeltünk, hanem hitet tettünk amellett, hogy a következő kilencven év történetét is ugyanazzal az alázattal, szakmai igényességgel és összefogással kívánjuk megírni, amellyel elődeink megteremtették azt, amire ma mindannyian büszkék lehetünk, mert a múlt tisztelete valóban a jövő öröksége!
