Így ni! Nem hiányzik semmi; hozzá sem tettem; becsülettel macskakörmök közé írtam, nehogy azzal gyanúsítson meg valaki, hogy el akartam tulajdonítani ezt a hatásos címet.
Mert olyan ám mintha Franck-kávét vagy Ovomalint ajánlanék s a nyájas olvasót minden áron rá akarnám venni, hogy próbálkozzék meg vele. Egy vadászújság lapozgatása közben bukkantam rá. Úgy megfogott mindjárt, hogy le sem tettem addig a lapot, míg el nem olvastam. Pedig — Isten látja lelkemet! — nem tervezek senki ellen sem rosszat. Még csak gonosz anyósom sincs. Az állatot meg sokkal jobban szeretem semhogy méreggel irtanám. De mondom: megfogott. Annyira megfogott, hogy nem is tudok addig tőle szabadulni, amíg el nem mondom, ami azóta forr bennem. Teljes életemben a «fair play» híve voltam, s azt vallottam, hogy az állatnak is kell módot adni arra, hogy irháját mentse, különben a vadászat nem vadászat többé, hanem egyszerűen csak öldöklés. Ma, amikor a technika haladásával vadászfegyvereink is annyira tökéletesedtek, hogy sokan már nem is vadászfegyverrel, hanem valóságos golyó- és sörétszórókkal vonulnak ki, s amikor a fegyverek hatótávolsága is annyira megnövekedett a régivel szemben, hogy a vadnak igazán nagyon kevés lehetősége van már a menekülésre, kétszeresen ragaszkodom vallott elvemhez. Hála Istennek, Nimródunk is osztja ezt a felfogásomat — s hiszem, hogy vele együtt olvasói is — anélkül, hogy a szükség parancsolta rendszabályoktól elzárkóznék. Azt mindenkor megengedhetőnek tartotta, hogy ott, ahol a szürke varjú és a szarka mértéktelenül elszaporodott, vagy esetleg olyanok a viszonyok, hogy puskával nem lehet hozzájuk férni, végső szükségben méreghez nyúljon a vadász. Az elől sem zárkózik el egészen, hogy ott, ahol a, terület kiterjedettsége, járhatatlan volta nem engedi meg, hogy a vadőr állandóan a farkas sarkában legyen s a folytonos nyugtalanítással elűzze, ugyancsak végső szükségben mérget alkalmazzon. De mindenkor ellene volt annak, hogy a nemes, mezőgazdasági szempontból voltaképpen hasznos szárnyas ragadozókat, főként pedig a szőrmés ragadozókat csapdával és méreggel irtsák. Egyrészt olyan kevesen vannak már, hogy nem lehet őket a mértéktelenül elszaporodott varjúval, szarkával egy kalap alá venni, másrészt pedig önmagukban véve olyan nemes, kívánatos, a vérbeli vadásznak a mindennapitól eltérő, különleges élvezetet kínáló vadak, hogy már csak ezért sem szabad őket méreggel irtani. Arról nem is beszélek, mennyire üressé válnék a természet, ha a méregbarátok álmai megvalósulnának. De hát olyan nagyon kell az a méreg?... Kell ám annak, akiben nincs vadászszenvedély, s maga restel utánajárni a ragadozónak. Kenyerem javát már megettem, de eddig mindig csak azt láttam, tapasztaltam, hogy ott, ahol komolyan fogják meg a dolgot, igenis, féken lehet tartani a ragadozókat. Ahol a vadőr nem restelli télen, tavasszal megkeresni és számbavenni a fészkeket, ahol ismer minden kotorékot, ott nem hatalmasodhatnak el, hanem legfeljebb annyi marad, amennyire alapjában véve még szükség is van. Még a varjakra és szarkákra vonatkozólag is merem állítani, mert hiszen ezek is megtartják régi fészküket! És ha előbb nem, rájuk lehet találni akkor, amikor a kicsinyek már kikeltek, amikor már repülni kezdenek. Maguk az öregek árulják el nyugtalanságukkal, mihelyt a fészek felé közeledik az ember, s ilyenkor nemcsak a kicsinyeket, hanem az öregek közül is el lehet kapni egyiket, másikat. Tapasztalásból beszélek. Ami pedig a rókát illeti, hát ez igazán nem probléma. Ha a kotoréknál nem kerülnek meg, megkerülnek a rozsban vagy búzában. Egy szemes vadőrnek nem kerülhetik el a figyelmét, s aratáskor el lehet velük bánni. Ami pedig megmarad, az még mindig puskavégre kerülhet télen, amikor behúzódik az erdőbe. Ezidén például négy ízben szedtem össze a fiatalokat, akik még érdemesnek tartották egy bizonytalan róka kedvéért a havat taposni. Először három darab esett, másodszor kettő. Harmadszor láttunk ugyan, illetve a hajtók láttak, de nem jött lövésre, mert akkor kevesen voltunk, negyedszer pedig már nyomát sem láttuk. Ha szomszédaim ugyanezt cselekedték, akkor kielégítőleg megoldódott a rókakérdés. Hogy azért mégis csak maradt róka?... Nem is szeretném, ha nem maradt volna. Elvégre nem volt szándékomban «irtani», csak gyéríteni. Arra is kell gondolni, hogy amíg tél lesz, addig prémre is lesz szükség. És nincs módjában mindenkinek ezüstrókát vásárolni. Okos embernek megfelel a festett rókaprém is, ha drágábbra nem telik. Meleget éppen annyit tart, De ha csak rókáról lett volna szó abban a letolinos cikkben! Kimondottan «ragadozóirtásról» beszél, s a kiirtandók között a borzot és a nyestet is megemlíti. Tudom, tudom, hogy egyik is, másik is káros, azt ellenben már határozottan tagadom, hogy annyi volna belőlük, hogy irtásukra volna szükség. Kotorékban lakik a borz is, tehát meg lehet találni, ha egy szemfüles vadőr vagy vadász, aki ért valamit a nyomozáshoz és ismeri területét, komolyan utánaveti magát. Akkor aztán el lehet intézni akár puskával, akár ásóval. Semmi szükség sincs méregre. De nincs rá szükség a nyestnél sem. Ha valaki nem tudná, milyen izgalmas, érdekes vadászat a nyest és nyuszt csapolása, az kérdezze meg kedves szerkesztőnket. Azt hiszem, talán még egy elefánt bikáért sem adna oda egy ilyen fáradságos élvezettel megszerzett nyestet! Minek a méreg, amikor Isten minden esztendőben többször is ad friss havat?... Persze, ezen olvasni is kell tudni! És ha valaki tud, csakhamar megtalálja azokat a sorokat, amelyekben a nyest írta meg éjszakai tevékenykedését, csavargásait, s amelyek a hozzáértőt csaknem biztosan odavezetik a nyesttanyához. Persze, ehhez vadásznak kell lenni! Úgy érzem, nemcsak a tömeglövésben kell gyönyörködni, nemcsak a minél több zsákmányt kell szem előtt tartani, hanem élvezni kell tudni a fáradságot is, a hideget is, de még az esetleges csalódásokat is, szóval mindent, ami az igazi vadászattal velejár. Akinek ez nem adatott meg, abból nem is lesz vadász soha. Legfeljebb jó puskás. A kettő között körülbelül az a különbség, mint a tereplovaglás és egy kényelmes hintóban való döcögés között. Az előbbinek minden csontja fáj, amikor leszáll a lóról, de azért nem cserélne a másikkal. De még valamit mondok. Aki netán nem nézte meg, nézze csak meg a gereznaárakat, várjon mit ér egy nyest, hogy a nyusziról ne is szóljak. Aztán elmélkedjék egy kicsit azon is, hogy ezek a nemesprémű kis ragadozók egyre fogynak, fogynak. Hát nem Isten ellen való vétek ezeket még méreggel is «irtani»? Sokat jártam kint a télen. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már egy órácskára is érdemes kimennem, annyira hamar kijuthatok a városból. És ki is használtam ezt a lehetőséget. Nem érdekelt, hogy mi történik a városban. Ezt úgyis megtudtam. De annál jobban érdekelt, mi történik odakinn. Annyi, de annyi nyomorúságot láttam, hogy a szívem is összefacsarodott. És nem szabad azt gondolni, hogy ez a nyomorúság nem gyötörte a ragadozókat is. Bizony, ezeknek sem volt állandó terített asztaluk, mert a folytonos havazás, hófúvás eltemette az esetleges hullákat. Hát, ha mindenre rávinne is a lélek, arra sohasem vinne rá, hogy egy éhségtől gyötört állatnak mérgezett húst rakjak ki, hogy akkor egye a halált, amikor azt hiszi, hogy életét menti meg az a pár falat. Hogy ez túlzott érzékenység?... Meglehet. Azt sem tagadom, hogy talán egy kicsit elmaradott vagyok, túlságosan ragaszkodom egyhez és máshoz, amit a «modern» vadász már lomtárba dobott. Nem szégyenlem, mert sok olyan dolgot láttam már, amelyet valamikor lomtárba dobtak, s egy későbbi műértő mint értékes kincset ásott ki onnan. Nem a műkincs tehetett róla, hanem az, akiben nem volt annyi műízlés, hogy felismerte volna értékét. Ilyen műkincsnek érzem én a vadászati etikát, amely azt parancsolja, hogy a vadász ne feledkezzék meg soha az emberieségről, amely tiltja, hogy olyan eszközhöz nyúljon, amelyet az emberiség jobbik része mindenkor megvetett. Ám dobják mások lomtárba, én nem teszem, mert tudom, hogy eljő majd az idő, amikor mások is ráeszmélnek értékére. Csak az a kérdés, nem lesz-e már akkor későn, nem szerepel-e már majd néhány újabb állatfaj a «néhai»-ak jegyzékén. Addig is, méreg párti uraim: Bum-bum! Itt a jó Letolin! Megkímél hajnali lesektől, ázástól, fázástól, fáradságtól, pocakapadástól! Puska sem kell, patron sem kell, semmi sem kell, csak jó kis Letolni kell! Csak tíz krajcár! Csin-bum-trara!