Kiss Sándor: Sárgult lapok c. cikkét olvasva — és hozzá kell tennem: nagy élvezettel olvasva! — eszembe jutott egy nagyon érdekes puska, s ezzel kapcsolatban az is, hogy a perkussziós és Lefaucheux-rendszerű fegyverek közti hézagot a mai Lancaster őse, az ún. Zündnadel-Gewohr, a gyújtótűs puska töltötte ki. Merész dolog egy kissé tőlem, hogy fegyvertechnikai dolgokba beleszólok, mert nem vagyok szakember, de mindig szerettem a puskát, s ha csak alkalmam volt, iparkodtam ezen a téren minél több ismeretre szert tenni. Ha nem is teljesen szakszerű, amit közlök, de talán nem lesz érdektelen. Az első hátultöltő gyujtótűs puskát a német Dreyse találta fel 1841-ben, de már megelőzőleg, 1827-ben ugyancsak ő szerkesztett egy elültöltő gyujtótűs puskát is. Hogy ez az utóbbi milyen lehetett, erről nincs fogalmam, hátultöltőt azonban magam is láttam, de már modernebb kivitelben. Mindamellett azt hiszem, hogy az elv ennél is ugyanaz volt, mint az eredetinél, s ha ezt leírom, fogalmat szerezhetünk róla, milyen is lehetett az eredeti. Az a puska, amelyet én ismertem, egy alsókulcsos 12-es öbnagyságú kakasnélküli puska volt. Öbnagysága azonban még más számokkal volt jelezve, amennyiben a töltények fenekén egy nagy szám volt. Ránézvést a puska teljesen olyan volt, mint apáink damaszk-csövű lancasterei, éppen csak hogy nem voltak kakasai, fönn az agynyakon pedig egy kétszárnyú csavar volt, amelynél fogva biztosítani lehetett. Ha az ember elzárta, akkor a csavar szárnyai az agynyak hosszában állottak, úgyhogy a célzást lehetetlenné tették, ha ellenben lövésre készen volt a puska, a csavar szárnyai derékszög alatt álltak az agynyakra, s a célzás éppen úgy lehetséges volt, mint pl. az egyik szokásos szerelési mód mellett a távcsöves fegyvernél, amikor nincs rajta a távcső. Hogy belső szerkezete milyen lehetett, arra csak következtetni tudok, mert csodálatosképpen tulajdonosa, egy erdőmester nem adta a kezembe, hogy szétszedjem. Bennem ugyanis nagy lett volna erre a hajlandóság, mint ahogy az óráknak is megnéztem a belsejét, valahányszor négyszemközt maradhattam eggyel, de mondom, a jó öreg erdőmester egy cseppet sem méltányolta tudományszomjamat, s abban a hitben volt, hogy puskája is valószínűleg úgy fog járni, mint az órák. Talán nem is járt messze az igazságtól! De éppen, mivel gyerek voltam még, annyira megrögződött emlékezetemben a sokat látott puska minden porcikája, hogy még ma is emlékszem a véséseire, s így leírásom olyan megbízható, mintha a puska itt volna a kezemben. A belsejét tehát nem láttam. Ahogy azonban mai fegyvertechnikai ismereteimmel beletekintek, minden valószínűség szerint spirális Rigóval működő ütőszege lehetett, olyanformán, mint a modern ismétlőfegyvereknek. Ezt két dologból következtetem. Az egyik az, hogy az ütőszegek kb. nyolc milliméterre jöttek elő a basecul-ből, ami nem igen lehetett volna lehetséges a ma használt rendszerek mellett, a másik pedig az a körülmény, ahogy a megfeszítésük történt. Mikor az ember az alsó kulcsot elfordította, a cső nem billent le mindjárt, hanem előbb a fordítás következtében kb. 15—20 milliméternyire előrecsúszott. A lebillenés csak eztán történt, s vele együtt a tölténykitoló működése is. Ez az előrecsúszás két célt szolgált. Egyrészt le kellett volna törniük az ütőszögeknek, ha a cső azonnal billen, mert amint mondottam, nagyon hosszúak voltak, másrészt pedig ezzel a csőmozgással történt az ütőrugók megfeszítése is. Hogy miért voltak olyan hosszúak az ütőszögek, ezt már a töltények magyarázták meg. Azt hiszem, fölösleges is mondanom, hogy ezeknek a belsejét már könnyebben megvizsgálhattam, mint a puskáét. A töltény eredetileg négy részből állt: az ércből való fenék, a csomagolópapírvastagságú hüvely, a sárgaréz gyújtótű és a pergamenből készült gyutacs voltak alkotórészei. Ezeket a részeket külön-külön meg is lehetett hozatni szükség szerint. Ezt onnan tudom, mert gyakran nézegettem, hogyan történt a töltények újratöltése, illetve felújítása. A kész papírhengereket valami erre a célra készült ragasztóval be kellett kenni, s úgy kellett beleilleszteni a helyükre, a külső és belső érchenger közé. Mielőtt azonban ez megtörtént, előbb a gyutacsot kellett a helyére illeszteni. Mint már említettem, a gyutacs pergamenből készült. Ugyancsak ragasztó segítségével rá kellett húzni a töltény közepén levő kúpra, tehát úgy, hogy a gyutacs belseje, a robbanóanyag rajta feküdt a kúpon. Ezt megelőzőleg azonban vissza kellett nyomni a gyújtószöget annyira, hogy tompa vége a patron fenekével egy síkban feküdjék. Mikor mindez megtörtént s a ragasztóanyag kellőképpen megszáradt, megkezdődött a töltés. Ez teljesen úgy történt, mint manapság, azzal a különbséggel, hogy a sörétre már nem került fojtás és a hüvely végét nem lehetett vékonysága miatt behornyolni, hanem e helyett egyszerűen csavarni kellett rajta egyet, mint pl. a dohányzacskón, mielőtt belekerülne a zsebbe vagy agatya korcába. (Már csak a nevén nevezem ezt a tipikus magyar ruhadarabot!) Hogy ki ne bomoljék, ezen is segített egy kis ragasztó. Ha valaki figyelmesen megnézi a mellékelt ábrát, nemcsak az eljárást kísérheti figyelemmel, hanem egyúttal azt is megtudja belőle, miért voltak olyan hosszúak a puskának az ütőszegei. Ezeknek ugyanis nemcsak a töltény fenekével egy síkban kellett ütést mérniük, hanem elég mélyen be kellett hatolniuk magába a tölténybe is, hogy a gyújtószöget előrelökhessék annyira, hogy az a gyutacsot elérje s egyúttal át is döfje. Azt is megérthetjük ebből, hogy miért kellett a csőnek előrecsúsznia, mielőtt lebillent volna: t.i. a gyujtószeg és a patron szerves összefüggésben voltak egymással az elsütés után. Mi történt már most az elsütés után? Nagyon egyszerű! Az egész papírhüvely kirepült és a puskában nem maradt egyéb, csak az érc fenékrész. Ennek két előnye is volt. Egyik az, hogy a papírhüvely együtt tartotta a sörétet, s így ezeknek a puskáknak elsőrangú szórásuk volt, a másik pedig az, hogy a kilőtt hüvelyek nem foglaltak le nagy helyet, mert hiszen nem maradt belőlük egyéb, csak a kis fenékrész. De volt ezeknek a töltényeknek még egy nagy előnyük: a gyutacs annyira biztos helyen volt bennük, hogy még abban az esetben sem sülhetett el, ha pl. a töltény a fenekével valami kemény tárgyra esett. Az a körülmény pedig, hogy a gyutacs benn volt a maga egészében a lőportöltés közepén, elsőrangú gyújtást eredményezett. Mindent összevéve tehát nem is voltak olyan roszak ezek a gyújtótűs puskák, és ha valamin csodálkozom, úgy ez nem az, hogy még az én gyerekkoromban is láttam ilyent, hanem az, hogy a Lefaucheux-rendszer kiszorította őket, holott praktikusság szempontjából meg sem közelíti. Persze itt is az az eset következett be, hogy éppen a legközelebb fekvő dolgot nem látták meg az emberek! Egyre csak az motoszkálhatott a fejükben, hogy a gyutacsot belülről kell érnie az ütésnek, s ezért a gyújtószöget helyezték el a töltény oldalán, hogy az a cső végén kiálljon, s így megcsinálták a Lefaucheux-rendszert, ahelyett, hogy a gyutacsot fordították volna meg, amely esetben készen lett volna a Lancaster-rendszer. De hát, mint mindennek, úgy a fejlődésnek is megvan a maga kiszabott, sokszor szinte érthetetlen útja. És az ember olyan, mint a formába esett féreg: ha egyszer felkap valami ideát, ettől semmi áron sem akar eltérni, csak ezt iparkodik tökéletesíteni, ahelyett, hogy megpróbálna az orránál egy kicsit tovább is nézni. De így van ez jól, mert ha nem így volna, annyira fejlődtünk volna már, hogy nem volna ember a föld színén, mert mind kipusztította volna egymást a tökéletesnél tökéletesebb gyilkolószerekkel, az utolsó pedig magát pusztította volna el, mert nem bírta volna el az egyedüllétet. De ez is csak azért fájt volna neki, mert nem lett volna kivel veszekednie.