
A június száraz és meleg volt abban az esztendőben is. A gabonák még lábon álltak, de gyenge termést ígértek, ahogy a szederfákon is csak itt-ott csüngött egy-egy aszalódott szem. A szóládi erdő legterebélyesebb fájáról potyogókat szinte azonnal begyűjtötték az ott tébláboló mátyásmadarak. Ami maradt, megbújva a letaposott fűben csak arra várt, hogy délután, a meleg enyhülésekor egy közelben pihenő szarvastehén és borja estebédjévé váljon.
A szederfától alig százötven méterre, a völgy vonalának alsó részén, éppen a szóládi erdő közepén a nagy dagonyában azonban szépen volt víz. Napközben jártam arra: elzavartam egy mátyásmadarat, felriasztottam a közelben szunyókáló szarvasokat, ugyanakkor elégedetten konstatáltam, hogy bizony járja azt mindenféle vad, mégpedig szorgalmasan. Két napja kisebb záport kapott a szóládi határ, aminek nyomairól a dagonyán kívül már semmi sem árulkodott.
Este ide jövök – határoztam el azonmód, bár a sáros pocsolya körül nyakig érő csalán nőtt, éppen a kis rogyadozó, leszakadni készülő les előtt. Ez a kis les már régóta társa a dagonyának; létrája csorba, oldaldeszkáiból itt-ott hiányzik egy-egy darab, és a lábdeszkázat is alaposan korhadtan várta, hogy fellépjek rá. Tudtam, nagyobb kockázat nélkül sokszor nem tehetem meg az utat, már ami a földtől a les padlódeszkázatáig tart, s mocorogni is éppen elég veszedelmes lehet rajta. Azonban úgy véltem, este nyolckor felkapaszkodom ide, és pár perc múlva el is ejthetem az első, fürdőre áhítozó felhevült süldőt, s aztán már szakadhat a les oda, ahova akar…
Optimizmusom aznap este nyolckor csak fokozódott, hiszen remek, erdőből kifelé fújdogáló szél fogadott. Gondosan megválogatva a létrafokokat felkapaszkodtam a billegő lesre, elhelyezkedtem a deszkán, majd lábaimat azokon a padlókon helyeztem nyugvó álláspontra, melyek a legstabilabbnak mutatkoztak.
Szomorú képet festett az erdőnek ez a kis szeglete. Mintha októbert írnánk: csak a csalán zöldje rajzolt üde foltot a dagonya köré. Fegyveremet letámasztottam a les sarkába, figyelve arra, ki ne forduljon a deszkák hiányos lécezete közül. Megtöröltem izzadt homlokom, s igazán csak az nyújtott némi vigaszt a júniusi, tikkasztóan száraz „őszben”, hogy szúnyoggal nem kell számolnom.
Lassan sötétedett. Ez a folyamat az erdőben gyorsabban történik és hamarabb következik be, mint egy nyílt búzatáblán. A vad is időben megjelenhet, néha teljes világosságban, a fák és az aljnövényzet enyhet adó homályának takarásában.
Így volt aznap is.
Először csak egy finom ágtörést, majd súrlódó neszezést hallottam magam előtt, valahol a dagonya mögött, túl a csalánrengetegen. Nyújtogattam nyakam, de nem láttam semmit. Felállni nem mertem, kockázatos lett volna a korhadozó és recsegő lábdeszkázat miatt. Néhány percig nem történt semmi, s már kezdtem elengedni „vadmeglátó” reményeimet, amikor akkora csobbanás törte meg a csendet, hogy ijedtemben kis híján leugrottam a lesről. Mindenképpen összerezzentem azonban, ezzel megremegett a les, s még magasabbra nyújtogatva nyakam, szerettem volna meglátni a dagonyába lépőt.
De kilátásomat a csalán igencsak akadályozta, pedig komoly kis wellness kerekedett előttem. Láthatatlan fürdőzőm valószínűleg nagy elánnal hempergett a sáros vízben: fújt, prüszkölt, csobogott, akár a kisgyerekek a strandon, és ebből már tudtam, hogy vaddisznó vette birtokba a dágványos pocsolyát.
Latolgattam helyzetemet. Mivel semmit sem láttam a disznóból, arra gondoltam, leszállok, óvatosan belopom a pocsolya szélét, és ott, kidugva fejem a mellig érő csalánból, rápillantok a strandolóra. Kétséges volt azonban, hogy olyan közelről észrevétlen tudok-e maradni, és egyáltalán, lövéshez juthatok-e? Ám ha szerencsém van, fürdőző vad északi irányba jön ki a dagonyából, ahol az akácfák között már ráláthatok.
Teltek-múltak az izgalmas percek, ezzel együtt az erdei homály növekedett, miközben úgy éreztem, strandon vagyok. Gondolataim a megoldási lehetőségek között cikáztak, s már éppen leszállni készültem ingatag leshelyemről, amikor váratlan fordulat történt.
A dagonya északi oldala akácos szálerdőbe fut ki. A fák között ugyan jó takarást nyújtó, szederindás aljnövényzet kókadozott, de a dagonya közelében, két-három szobányi területen teljesen le volt az taposva. Északi irányban már keskeny az erdő, azon túl pedig egy búzatábla. Ezért is reménykedtem, hogy strandolóm erre veszi az irányt, miután kellően kipancsolta magát. Én legalábbis így tennék: egy jó esti fürdőzés után mi eshetne jobban, mint egy kitűnő vacsora. Figyelmem a dagonyára és annak közvetlen környezetére irányult, de az a halk ágroppanás, ami az északi domboldal emelkedőjéről, a búzatábla felől jött, odakapta tekintetem.
A fák között, ki-ki villanva a takarásból, jókora vaddisznó somfordált a dagonya felé. Gondosan kikerülte a letaposott tisztás részt, és mielőtt hamarjában vállhoz kapott és célra tartott fegyveremből elengedhettem volna a golyót, eltűnt a csalán takarásában.
Hirtelen megszűnt a locspocsi, és egy végtelenül hosszú, néma perc ereszkedett közénk. Még a lélegzetem is megakadt ezekben a másodpercekben, csak pulzusom kapcsolt magasabb fokozatba. Éreztem, valami különös, ritka dolognak lehetek hamarosan fül- és – remélhetőleg – szemtanúja.
Egy fújás, majd nagy csobbanás oldotta a nesztelenséget. A két disznó egyértelműen összeugrott a dagonyában, de ekkor már álltam a lesen, és igyekeztem belátni a csalán mögé – sikertelenül.
Fantasztikusan izgalmas perceket éltem át. Valószínűleg két kan találkozott, és csapott össze itt, az „orrom” előtt, amit kitűnően hallottam. Hangos fröcskölés, vízcsobbanások, erős fújászajok közepette verekedtek, és én most már csak azon imádkoztam, hogy az akácos irányába mozduljon ki legalább egyikük a bunyó végeztével, ne pedig a teljes takarást biztosító szemközti, vagy déli irányba.
Hosszú percekig tartott a küzdelem. Közben a szürkület erősen befészkelte magát a dagonya köré, legfeljebb tíz percem maradt az erdei lővilágból. Valahol délen, talán Karád környékén villámlott; halovány fénye beszűrődött a fák közé, majd néhány perc múlva a halk morajlás is ideért, kísérteties aláfestést adva a csatazajoknak.
Emitt javában dúlt, a távolban pedig készülődött a vihar.
Aztán minden egy szemvillanás alatt történt. A két vaddisznó kipenderült a dagonyából, egyenesen a letaposott akácosba, ahol újból összeakaszkodtak, és fejüket összevetve tolták, vagdosták egymást a fák között.
Legfeljebb negyven méterre lehettek tőlem. Kettő teljesen egyforma méretű disznón táncolt ekkor már céltávcsövem piros pontja, és csak arra vártam, hogy szétváljanak. Mozgásuk gyors, testhelyzetük minden pillanatban más és más volt, így nem tehettem mást, dobogó szívvel vártam egy nyugodtabb pillanatra. Biztos lövést akartam tenni, se sebezni, se a másik disznót megpiszkolni nem szerettem volna.
Végül az egyik feladta a küzdelmet, és a búza felé kezdett szaladni, mire a másik, mint valami győztes hadvezér, kihúzta magát. Fenséges pillanat volt: a sáros, kunkorodó farkú, fejét büszkén tartó kan képe egy életre beívódott elmém emlékképei közé.
Lövésem lesújtotta a győztest, én pedig kis híján kiestem a léchiányos, ingatag kis lesből. Délen újból villámlott, de már csend honolt a dagonya körül, csak az életétől búcsúzó disznó keltette finom szöszmötölés zaja keveredett a lassan ideérő morajlással.
Hamarosan levett kalappal álltam a harmadéves kan mellett. Töretet kapott ő is, én is. Fegyveremet egy akácfa törzsének támasztottam, majd néhány perc erejéig odaültem a vad mellé és elővettem telefonomat, hogy felhívjam a szomszédos körzetben vadászó társamat: elkél a segítség…
Mikor a kizsigerelt kant a vadszállító rácsra felküzdöttük, már nyakunkon volt a zivatar. Közben teljesen besötétedett, csak a villámok világítottak be egy-egy pillanatra a fák közé. Éppen felakasztottuk a vadhűtőbe a győztes hadvezér porhüvelyét, amikor leszakadt az ég.
De ekkor már szakadhatott!
Mindeközben arra gondoltam: vajon kiért-e a búzára az a kan, ami ma este elvesztett egy dagonyacsatát, de ennek fejében megnyerte erdei életének további, bizonytalan és gondokkal teli mindennapjait.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2025. júniusi számában.


