A Farkasréti Temetőben 1983. december 15-én helyezték örök nyugalomra Dr. Fodor Tamás vadászt, vadgazdát, zoológust, aki nem utolsó sorban a Nimród egyik megújítója is volt.
Dr. Fodor Tamás 1934. február 16-án született Budapesten. 1945-1948 között egyházi iskolába járt, a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumba, ahol az államosítás után is folytatta tanulmányait. 1952-ben érettségizett, majd egy évig a Pomázi Állami Gazdaságban dolgozott. A következő állomás az Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Kara volt. A fiatal ambiciózus kutatót a kor egyik legnevesebb magyar zoológusa, Dr. Anghi Csaba vette szárnyai alá, aki akkor a Fővárosi Állat- és Növénykertnek a főigazgatója volt.
Ez idő tájt, 1957-ben távozott külföldre a neves solymász, Bástyai Lóránt, a Madárosztály vezetője, akit sürgősen helyettesíteni kellett. A főigazgató választása az akkor még le sem diplomázott Fodor Tamásra esett.
A fiatal szakember 1958. március elsejétől, előbb, mint tudományos munkatárs, majd 1966-tól mint tudományos osztályvezető vezette a Madárosztályt. Leginkább a túzok zárttéri tenyésztése foglalkoztatta, de dolgozott még fácánokkal, vízimadarakkal, vadmadár-keltetéssel, tartásbiológiával és megannyi mással – lévén száznál is több madárfajra felügyelt!
Anghi Csaba különösen ügyelt arra, hogy beosztottjainak kutatásai nyomtatott formában is megjelenjenek. Részben ezért indította 1958-ban útjára a negyedévente megjelenő Zoo Budapest című folyóiratot.
Fodor Tamásnak az első publikációja is ebben jelent meg. Kezdetben szinte csak az állatkerti kiadványba írt, majd az országos lapok, az Élővilág, Búvár, Élet és Tudomány, Aquila, Állattani Közlemények, A Kutya, Magyar Vadász, majd később természetesen a Nimród következett.
A túzok mellett – ha szabad így mondanom – a másik vesszőparipája „a” kutya volt. Akkoriban – nagyrészt éppen az ő munkájának köszönhetően – az állatkert a magyar fajták génbankjaként is szolgált. A mai szakirodalom nagy része ennek ellenére Fodor Tamás nevét meg sem említi! A Sopronban 1997-ben megjelentetett Vadászeb fajtaismeretben például csak ennyi olvasható: „Ám egy 1947-ben kibocsátott román rendelet kötelezővé tette minden kopó kiirtását. (…) Csupán húsz év múlva sikerült hosszú-hosszú kutatás után két fajtatiszta erdélyi kopót „felfedezni”, és Erdélyből a budapesti Állatkert számára megvásárolni.” Pedig az első erdélyi kopókat éppen Fodor Tamás segítségével csempészték be az országba.
Nagyrészt az ő szervezőkészségének köszönhető, hogy az erdélyi kopó nem került fel a kipusztult fajták szomorú listájára.
Fodor Tamás 1966-1968 között a gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett szakmérnöki képesítést, 1968-ban pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett természettudományi doktori fokozatot summa cum laude minősítéssel. Doktori disszertációja A túzok keltetése és növekedésbiológiája mesterséges környezetben címmel íródott.
1969 jelentős dátum volt dr. Fodor Tamás életében, ekkor került a MÉM Kiállítási Irodához (melynek egyik feladata volt a Vadászati Világkiállítás Budapest 1971 megvalósítása), mint osztályvezető helyettes, a Vadászati osztályra. Kinevezése nem volt véletlen, hiszen1962-1970 között ő volt az Országos Mezőgazdasági Kiállítás állatbemutatóinak felelőse.
A 22 szakbizottságból háromnak volt a titkára; a Díszcsarnok szakbizottságának, a Tudományos rendezvények szakbizottságának és a Vadászkutya bemutató szakbizottságának. A kiállítás lebonyolításában végzett munkája mellett hét témában tudományos előadást is tartott. Amikor kiállítás bezárta kapuit, a munkának még nem volt vége, az Emlékalbum egyes fejezeteinek gondozása, a Díszcsarnok és a Nemzetközi bemutatók c. fejezetek egyes részeinek elkészítése és a Vadászkutya bemutató c. fejezet megírása hátra volt.
1971 novemberében megkapta kinevezését a Telki Állami Erdő- és Vadgazdaság Vadbiológiai Kutatóállomásának vezetésére, amely Budakeszin működött. A kutatóállomás feladata volt a vadgazdálkodás tudományos megalapozása, a hazai vadegészségügyii kutatások irányítása, koordinálása, külföldi eredmények adoptálása. Ugyancsak feladatai közé tartozott az állomás szervezetében működő Országos Trófeabíráló Bizottság trófeabírálati és értékelő feladatainak elvégzése is. A Vadbiológiai Kutatóállomáson is igen nagy lelkesedéssel vetette be magát a munkába. Innentől kezdve leginkább vadbiológiai, vadászati és kynológiai témákban kutatott, s persze időről-időre hírt adott kedvenc madaráról, a túzokról is. Budakeszin folytatódhatott a túzoknevelés, a fő tevékenység – karöltve dr. Sterbetz Istvánnal – a Dévaványai Túzoktelep megalapítására irányult. A madarak 1975-ben elkerültek az akkor létesített telepre, ahol Fodor Tamás haláláig szaktanácsadóként tevékenykedett.
A Vadbiológiai Kutatóállomás kezdetben a MÉM Vadászati Főosztályának irányítása alatt állt, majd 1976-tól a Gödöllői Agrártudományi Egyetem vette át, ám cikkünk főszereplője már nem ment oda.
Ez idő tájt döntöttek arról, hogy a Nimród teljesen új gárdával újjászülessen. Fodor Tamás már 1975-től a szerkesztőbizottság tagja volt, majd 1978. január 1-től főszerkesztő–helyettese és tudományos szerkesztője. A Nimródon kívül szerkesztette annak mellékletét, a Nimród Fórumot. Nem csak szerkesztette, hanem írta is a lapot, tudományos cikkei közül kiemelkedik az a két éven át tartó rovat, melyben a világ legismertebb vadászkutya fajtáit mutatta be.
Fodor Tamást egész életében kutatta a tollas világot, tagja az Aquila szerkesztőbizottságának, egyúttal 1974-ben alapító tagja a Magyar Madártani Egyesületnek. A hatvanas-hetvenes években a vadászkutyák még nem kapták meg az őket megillető helyet a vadászatokon, ezért is volt úttörő munka a MÉM füzetek nívós sorozatában megjelent vaskos, hiánypótló kiadvány a Vadászkutyákról, melynek oroszlánrészét ő írta. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete Kopó Szakosztályának vezetője volt és bírói igazolvánnyal is rendelkezett.
Elsőként kutatta komolyan az őz mezőre költözött új ökotípusának a viselkedését, ám alig van a vadbiológiának olyan ága, amellyel ne foglalkozott volna behatóan.
1958-ban egy apróvadas területén kezdett el vadászni, Bugyi község környékén, majd 1967-ben területet váltott, és a hetvenes évek végétől egy börzsönyi vadásztársaság elnöke lett.
Páratlan szakmai levelezést folytatott. Jó barátságban maradt egykori főnökével, Anghi Csabával, ezt számos érdekes levél is bizonyítja.
Standeinsky Andor és Geréby György nevét ma már kevesen ismerik, pedig koruk legfelkészültebb vadászai közé tartoztak. Levelezésük több száz oldalnyi terjedelmű, zömmel tudományos anyag. Érdemes még kiemelni Festetics Antalt, a Göttingeni vadbiológus professzort, Kis János Botondot, akinél a Duna-Deltát aligha ismeri bárki jobban, a szegedi Fehér – tó megmentőjét, az ornitológus-vadász Beretzk Pétert, a solymász Lelovich Györgyöt és Bástyai Lórántot. Közeli barátja és munkatársa volt Studinka László, és heti kapcsolatban állt Sterbetz Istvánnal is.
Fodor Tamás bibliofil ember volt. Rendszeres látogatója volt az antikváriumoknak, ahol gyakran igazi vadászkönyv-csemegékhez jutott.
A gyűjtéssel párhuzamosan feldolgozta a hazai természet- és vadászirodalmat is. Előbb csak saját részére, hiszen tudnia kellett mi hiányzik még páratlan gyűjteményéből. Később azonban megírta a magyar vadászirodalomról szóló hézagpótló munkáját. A Magyar vadászirodalom című könyve 1944 – től dolgozta fel a hazai természet- és vadászkiadványokat. Ha tehette, saját kutatási eredményeit és megfigyeléseit vetette papírra. vetni. Kár, hogy ezek többnyire kis példányszámú, ma már nehezen hozzáférhető kiadványokban láttak napvilágot. Tanulmányainak, cikkeinek, könyvfejezeteinek a száma kis híján 350.
A páratlan könyvtár azonban csak egyike volt Fodor Tamás gyűjteményeinek. Bélyeggyűjteményének is sokan csodájára jártak, már 1952-től tagja volt a Magyar Bélyeggyűjtők Szövetségének. Szinte mindent gyűjtött, aminek köze volt a természethez, állatokhoz és a vadászathoz; érméket, plaketteket, kisplasztikákat, grafikákat, festményeket a természet- és vadászirodalomról!
Hirtelen halála miatt sok feldolgozatlan anyagot hagyott hátra, ezek rendszerezését özvegye Fodor Tamásné Nagy Piroska végezte el.
Sok szakterületen volt úttörő, ilyen például a túzokkutatás, a „magyar struccról” társszerzőkkel megírta az első magyar nyelvű túzokmonográfiát. Őzkutatásai cikkekben és könyvfejezetekben szintén napvilágot láttak.
Foglalkoztatta a vadászat története is. Gyűjtötte az erre vonatkozó irodalmat, tárgyakat, képeket, emlékeket. Az anyagot nyugdíjas korában szerette volna feldolgozni. Kutatómunkájának egy kis szeletkéjét publikálta a Vadászat Magyarországon című, 1980-ban kiadott díszes albumban.
Csak 49 éves koráig alkothatott. 1983. szeptember 23-án váratlanul hunyt el egy külföldi útja során, Bucharában. Itthon még sok, téma szerint összegyűjtött, gondosan előkészített anyag várta, hogy azokat végleges formába öntse.