Azzal jöttem ki az erdőre, hogy lesben ülve megírom, amit látok, és – van még idő, amíg megmozdul a vad – megírom az utóbbi napok eseményeit.
Előttem zab, hátam mögött búza, jobbról szép csalitos erdő, és mélyen alattam széles völgy, melyből elhordták már a petrencéket.
Az erdőszélen kint van még a széna, s az alkonyi erdő hűvös lehelete, az érő búza nyárszaga és a széna száraz, édes illata úgy leng körülöttem, hogy megáll kezemben a ceruza. És csak áll.
Túl a völgyön sötétedik az öreg erdő, és már fent van a hold is.
Egy tücsök muzsikálgat csak úgy magának, a készülődő estének, és én szeretném megsimogatni a kis művészt, mert határozottan tücsökpárti vagyok a robotos hangyával szemben. Mi közöm a hangyához? Hogy szorgalmas? Magának szorgalmas, míg a tücsök nekem is muzsikál.
Jövet egy kölyökrókával találkoztam. Önfeledten szaladt velem szembe a gyalogúton. Éhes lehetett a kisöreg, és már régen rúdra került volna a bőre, ha kellett volna. Ijedten ugrott el.
A papája szintén elugrott volna, de azt már nem engedtem. Ez azonban nem ma történt, és nem is itt. Ez tegnapelőtt történt egy másfél holdas kis erdő mellett, hol egy fácántyúk szétszórt maradványait találtuk meg.
Mérhetetlenül felháborodtam, és fiammal lehúzódva a búzába, elszívtam egy cigarettát. Délelőtt tíz óra lehetett. Ez a kis erdő szakadékos, hosszú völgyiben van. Az alja sásos és járhatatlanul sűrű.
Csendben ülünk. Az erdőben gerlék kurrognak, és eszembe jut, hogy cincognak a rókák. Az ördög nem alszik, és fiatalja ilyen zavartalan helyen talán még ilyenkor is beugrik.
Alig hallhatóan cincogok párszor, és valami megmozdul a sásos völgyfenéken. Az oldalban eltűnik, majd egy alacsony zabban megjelenik két rókafül. Mintha zsinóron húzták volna. Ha a fácántyúkot nem látom, még ma is élne...
Ekkor morogni kezdett az ég – bár felhő nem látszott sehol –, és nem gondoltam még, hogy a miénknél különb vadászat is lesz a határban.
Nehéz amerikai bombázók húztak el felettünk. Feküdtünk a búzában. Én magamban átkozódtam, fiamnak pedig legnagyobb gondja volt, hogy hazavigyük-e a rókát.
– Hagyj békén!
– Nem jó még a bőre?
Erre már nem válaszoltam, mert nagyon távolról mély dördülések a pusztulás és enyészet keserűségét hordták szét a békés búzamezők felett.
De már jöttek is visszafelé. Nem olyan katonásan, mint menet, és rendjük mintha megtépázott lett volna.
Négy nagy bombázó kissé oldalt repült tőlünk, és egyszer csak, mint a mennykő, vágott közéjük egy vadász. Nagyon magasról jöhetett, mert az előbb még semmit se láttunk.
Aztán: ta-ta-ta-ta-ta!...
A középső bombázó visszalőtt, de a vadász nem hagyta a vadat. Alája bukott, és lőtte, lőtte...
A szívünk a torkunkban!
Ebben a pillanatban a négymotoros enyhén füstölögni kezdett, és fehér gombák jelentek meg körülötte.
– Ugrálnak ki – ordította a gyerek –, egy ... kettő ... öt ... hét ... – Csak eddig tudott számolni.
Ekkor voltak felettünk. A nagy gép úgy viselkedett, mint amikor a lónak törött rúd megy a vékonyába. Felágaskodott. Aztán tűz vágott ki belőle, és akkor még egy ember ugrott ki a gépből, de már égő ejtőernyővel. Ez aztán hamarabb leért, mint a többi...
A nagy fehér gombákat elsodorta fölöttünk a szél, a gép pedig, már a levegőben darabokra robbanva, félelmetes tűzzel vágódott le a domb mögött.
Hárman benne égtek, a többi hét repülőt hamar összeszedték a környékbeli munkások. Csupa fiatal legény. Nem volt semmi bajuk, de a félelem olyan drasztikusan kiült arcukra, olyan hisztériásan reszkettek, amilyet még nem láttam.
Tudom, hogy ez a vadászat nem tartozik ide, de azért tettem melléje a megjelölő 1944-et, hogy a boldog békében vadászgató fiaink, olvasgatva a régi vadászújságot, el ne felejtsék, hogy ilyen vadászatok voltak 1944-ben Magyarországon. Ez volt tegnapelőtt, és ma itt ülök a domboldalon, a készülődő est álmos békéjében, és mögöttem a kis tücsök hegedül, hegedül. Ölemben tartom kis jegyzetfüzetemet, és írok, bár nehezen megy az írás. Hol egy gerle vág el a fejem felett, hol az erdőben zizeg valami mozgás. Ölemben keresztbe a drillingem.
A zab már majdnem tejes, így disznók is jöhetnek, és az erdő mellé kijöhet az a bak is. Az a bizonyos.
A disznók azonban nem jöttek, de kijött – talán száz lépésre alattam – egy suta. Csipegetett egy kicsit, aztán eltűnt a búzában. Később ugyanott kilépett egy kis bak. Sokáig mutogatta magát.
– Nem, gyermekem, nem te vagy az!
Nézem a papírt: mit is írjak még? Arra a régi nyavalygó, álszentimentalizmussal teli nótára gondoltam, hogy:
Papír előttem, toll a kezembe,
semmi, de semmi nem jut eszembe...
amikor – csak úgy mellesleg – oldalt néztem, és egyszerre tudtam, hogy soha többé lesen nem firkálok. Ott állt az erdőszélen a „téma”! Szép sötét agancsa volt, és felém nézett.
Moccanni se mertem. A puska az ölemben, kezemben a füzet és a ceruza. Csak fordulna el, ó, csak egy pillanatra...
Állt, mint a szobor.
Jól bent ültem a barázdában, ruhám is alkalmas, legfeljebb kalapom tetejét láthatja. A füzetet már lecsúsztattam, a ceruzát is, és most meg kellene egy kicsit fordulni.
De hát közel van a bak, jaj, nagyon közel! A biztosítót már kinyitottam, és nem tehetek mást, mint hirtelen, félfordulattal odadobni a lövést.
A bak, mintha csak ezt a gondolatot várta volna, nem is túlságosan sietve belépett egy bokor mögé. A puskám a bokron, most majd kilép – de nem lépett ki. A bokor takarásában eltűnt, és csak percek múlva riasztott egyet-kettőt.
Így volt!
A lesen való írogatásnak pedig búcsút mondtam.
Pedig milyen szép lett volna így befejezni az írást: „Gondolataimat tüneményes gyorsasággal vetem papírra. Hiába, az ózondús levegő, a messzi tájék palaszürke alkonyodása megihlettek ... bocsánat, kedves Olvasó, mintha jönne valami ... igen... Igen! A bak gyanútlanul lépett ki a virágos tisztásra, és felemelte koronás szép fejét. Alkonyodott. A csillagok már nyitogatták csillagszemüket, amikor eldördült puskám. A bak – azt hiszem – bronzérmes...” De hát nem így történt.
1944 júliusában semmi sem történik úgy, amint kellene!
(1944)