A téli alkony hideg árnyai bejöttek az utcáról, és a hó friss szagát hozták be a szobába, hol este volt már.
Kinyílt az ajtó, és a téli est hűs hószaga beömlött a szobába, hol meghűlt már a cigarettafüst, kialudt a kályha, mert valami révedező lustaság telepedett ránk, és elfelejtettünk a tűzre tenni.
Így ültünk már órák óta. Eleinte beszélgettünk, aztán – ahogy az alkony árnyait körénk fonta – mind nagyobbakat hallgattunk, és végül nem szóltunk semmit, mert az árnyak emlékeket hoztak távoli időkből, amikor mindig égett a tűz, idejében világosságot gyújtottak, mögöttünk még nem volt semmi, előttünk tárva az élet, a nagyvilág; emlékeket hoztak elmúlt időkből, melyek a messze erdők tiszta, havas karácsonyfaszagával most bezúdultak a szobába.
Kinyílt az ajtó, és be is tevődött. Kaparászott valaki a falon, kattant a villanykapcsoló, és a világosság kíméletlen seprűje elsodorta mellőlünk az álmokat és emlékeket.
Pacolai hunyorogva és mérgesen rendelkezett:
– Ojtsd le!
Katt. Újra sötétségben maradtunk, de mivel az előbbi ringató, békés hangulatnak már vége volt, rövid csend után újra vezényelt:
– Gyújtsd feli Nem tudsz kopogni?
– Kopogtam, hadnagy úr.
– Nem hallottam.
– Pedig kopogtam.
– Hát akkor kopogtál... – És unottan legyintett, hogy „bánom is én, mit akarsz, eredj a fenébe”, de Miskát, Pacolai legényét nem lehetett ilyen könnyen elintézni. Miskának szerzett jogai voltak. Miska titkár volt, anyós, szakács, főhajtó; és Pacolait Miska vagy Miskát Pacolai nélkül elképzelni egyáltalán nem lehetett.
Miska tehát körülnézett a szobában, hogy háziasszonyi teendőit hol kezdje el, és szeme azonnal megakadt a kályhán.
– A tüzet pedig el hagyták aludni...
Nem szóltunk semmit, mert ez igaz volt. Miska hát megrakta a tüzet, és amikor égett, Pacolai vadászszerszámait kezdte előszedegetni.
Vadászatra voltunk hivatalosak, és bár a meghívást Pacolai úgy erőszakolta ki, később szentül hitte, hogy a házigazda haját tépné, ha azon mi meg nem jelennénk.
– Csupa rongyos civil lesz ott – mondta –, gondolhatod, miért hívott meg bennünket...
– Adnak ott nyulat is a vadászoknak? – érdeklődött Miska.
– Adnak – ásított Pacolai –, de nekünk nem kell.
– Eladnám a piacon – szőtte tovább gondolatait Miska, aki pénztárosa is volt gazdájának, és úgy látszik, a kassza nem dicsekedhetett valami dús tartalommal...
Pacolai úgy nézett Miskára, mint a kígyó a békára, és Miska megérezte, hogy ez a pénzforrás nem lendíti fel a kasszát, de azért dörmögött valamit a drága patronról és holmi kifizetetlen számlákról.
– Te is eljössz puskahordónak, és a kadét úrnak is szerzel egy értelmes embert! – szerelte le Miskát Pacolai, mert Miska zsémbes hangulatát csak a vadászat változtatta tavasziasan könnyelműre. Miska ugyanis a sokféle foglalkozáson kívül civilben orvvadász is volt, mégpedig nem a legutolsó.
Vidáman törölgette hát a puskát, és hosszas gondolkodás után azt mondta, hogy Móric őrvezetőt hozza el nekem segítségnek.
– Rendes ember?
– Nagyon – bólintott. – Azt a kétméteres Csiliket úgy kivágta a kantinból, hogy alig tudtuk összeszedni.
Ebből látszik, hogy Miska fogalmai a rendes emberről meglehetősen egyéniek voltak. De azért nem bántuk meg, hogy Móricot hozta el, mert jókedvű, okos, nagyon használható ember volt ez a Móric, aki egyébként az Ábel névre hallgatott.
A vadászat ködös decemberi reggel kezdődött, és csak délután kettőig tartott, hogy gyertyagyújtásra mindenki otthon legyen, mert karácsony estéje volt aznap, és az ünnepvárás ott úszott a nehéz hófelhők alatt.
Erdei hajtások voltak. Szépen szólt a puska, és Móric úgy állt mögöttem, hogy lélegzetét se hallottam. Csak összenéztünk egy-egy szép lövés után, és Ábel szemei nevetősen kacsintottak, hogy: ez igen!
– Nincs itt fenyőerdő? – kérdezte, amikor vége volt a hajtásnak.
– Fene tudja, Ábel, én is most vagyok itt először.
A következő hajtásban hozzám hajolt, és a fülembe lehelte:
– Róka.
Majd a szemem néztem ki, de a nagy gazban nem láttam semmit, és teljes némaság volt körülöttünk.
Kérdően néztem Ábelra.
– Jobbról... – suttogta.
Egy fűszál se rezzent, és már el akartam fordulni, amikor kicsúszott a nyiladékra egy szép róka.
– Már régen hallottam – mesélte a hajtás után Ábel –, amint lopakodott őkelme...
– „Őkelme?” Ábel, honnét kerültél te hozzánk?
– A harmadik századtól, instálom...
– „Instálom”?... Nem úgy értem. Melyik vidékről?
– Csíkból, a székely hadosztállyal. A fenyőt is azért kérdtem...
– Hát miért nem szólsz, Ábel?
– Tán még jókor mondtam...
Ballagtunk a következő hajtás felé. Ábel mögöttem lépkedett a rókával, de mellettem is jöhetett volna, mert ellapult előttem az erdő, szétporlott a köd, és az útra gondoltam, melyet Ábel megtett idáig. A házra gondoltam, melyet otthagyott, a fenyőkre, melyeket itt is keres, s a szeretőre, akinek szemén megszáradt a könny, csak Ábel szívében sóhajt a hazavágyás...
A házigazda panaszkodott, hogy kevés a vad.
– Talán rossz időt várnak ... elhúzódtak ... nincs itt fenyőerdő?
– Igazad lehet – tolta fel a kalapját –, menjünk a fenyves részhez.
– Rókát lőttél, Ábel? – irigykedett Miska.
– Mink aztán rókát! – állt mellém Ábel, és én megéreztem, hogy ezek után én Ábelhoz tartozom elsősorban. Vagy ő hozzám? Nem tudom. Hátramaradtunk.
– Kadét úr ... hát én ezt el nem feledem.
– Nem fontos, Ábel ... szívesen.
– Tudom. De ha egyszer elvetődne Csíkba... – És széles, lágy mozdulattal nekem adta egész Csíkországot.
Ekkor már ott álltunk a sűrű feketefenyves mellett. A feltámadt szél zsongva járta a tűlevelek millió fésűjét. Szitálni kezdett a hó, a völgyekben némán úszott a köd, és néztem Ábelt. Ő pedig a fenyvest.
– Szép erdő, ugye, Ábel?
– Kicsi ... de azért fenyő ... szép fenyő... – És arcához húzott egy ágat, megsimogatta, mint más a selyemkendőt, melyet szeretőjétől kapott valamelyik napfényes búcsú mámoros délutánján.
De ekkor kürtszó szállt közénk messziről, és elkezdődött az utolsó hajtás. Ábel elengedte az ágat, mögém állt, és újra vadászok lettünk, akikben megfeszült a leselkedő várakozás.
Hosszú ideig csend volt. Aztán kiabálás zűrzavarát hozta a szél, később pedig egy bagoly imbolygott át felettünk.
– Disznókat kiabáltak – suttogta Ábel.
Csendesen golyóra cseréltem az egyik csövet. Hallani lehetett már a hajtók kopogását. Egy-egy lövés pattant néha. Ábel pedig megfogta a karom, és csak a szemével intett, hogy hallja a disznót.
Feszült nagy izgalomban álltunk, de a disznó megállhatott valami sűrűben, mert Ábel is tanácstalanul intett, hogy nem hall semmit. A hajtók már közel jártak, sőt a bal szárnyon egy már ki is ért a nyiladékra, de Ábel ököllel fenyegette meg, és a hajtó visszahúzódott.
Egy nyúl vágtatott el mellettünk, aztán a hajtók csendes diskurálása hallatszott.
– Visszament? – kérdezte egy hang.
– Vissza nem ment – mondta egy másik –, énmellettem nem...
– Akkor átcsúszott a lénián. Talán itt nem is áll puskás. Pedig marha nagy állat volt... Huj! Vigyázz!
Valami robajló törés indult el előttünk, és balról kiugrott a disznó. Szürke, nagy teste átlódult a nyiladékon, de a másik oldalra már zuhanva érkezett, mert a goromba golyó szinte fellökte. Rúgott még egy-kettőt, aztán csend lett.
– E hát födhő vágta magát – állapította meg az előbbi hang –, de ne dugd ki az orrod, te gyerek, mert te is kapsz egyet...
Összenevettünk Ábellal, aztán megráztam félszegen kinyújtott kezét, mert gratulációképpen azt mondta:
– Csíkban se lőnek különben, kadét úr...
Az erdőszélen égett már a tűz. Pacolai elfoglalta az egyetlen vadászszéket, jobbról mellette vörösbor, balról fehérbor, kezében pálinkásüveg.
– ... Odavágtam a golyót, és a darab feküdt ... – mondta a hallgatóságnak, és estig talán meg sem állt volna, ha mi be nem vonulunk a disznóval. S a valóság mégis erősebb volt, mint Pacolai színes előadása. Egyedül maradt a tűz mellett, és csak később ballagott a disznómhoz, hogy egy fitymáló pillantással elintézze.
– Na – mondta –, szép kis süldő... Miska, szedd ki a sörtéit!
– Ne erőltesd Miskát, Pac, a sörte már régen a zsebemben van...
Pacolai megvető pillantással mért végig, aztán újra elfoglalta helyét a vadászszéken, és vakmerő kalandokkal ejtette álmélkodásba hallgatóságát.
Később elhamvadt a tűz, és a szánkó álmos csengéssel vitt bennünket az állomás felé. Feltámadt a szél, újra esni kezdett a hó, és éreztük, hogy valahol elindult felénk az ünnep, a jóság, az otthon.
A vonaton elbóbiskoltunk. Amikor felébredtem, künt már sütött a hold, és a fehér tájon fekete kórószálak rohantak az estében a hideg és otthontalan éjszaka felé.
Ábel jutott eszembe, a messze Székelyföld, a fenyők, és kimentem hozzájuk. Egyedül voltak a kis fülkében. Miska félrebillent fejjel aludt, Ábel pedig meredt szemmel bámult ki az ablakon. Szemében valami különös lobogás, távolság, tér és idő volt, kezében pedig a fenyőág, melynek gyantás illata velünk rohant az estében, mint az élő emlékezet. És Móric Ábel őrvezető megsimogatta a fenyőágat, arcához szorította, mint a szeretője kendőjét, mert a szívében hordta a földet, mely a Hargitához tartozott...
(1940)