Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
Pacolaival abban az időben iszonyú elkeseredettek voltunk. Hát ezért jöttünk haza? A vonat vakon hörgött velünk az éjszakában mint vörös szemű fekete hernyó, és mi dideregve vertük össze bokánkat, mert az ablakokat még Pesten beverték mord „tengerész”-legények, akiknek hajója a ligetben hullámzott falusi kis cselédekkel...
– A köpenyed az ablakra akaszthatnád – mondta Pacolai. – Én kadétkoromban sose fáztam. Egy legénységi állományú egyénnek nem is szabad fázni...
Nem válaszoltam semmit, csak ránéztem barátomra, de ebben a tekintetben az összes függelem- és fegyelemsértések benne voltak. Zendüléssel párosulva.
Pacolai ugyanis hadnagy volt. Mellén különféle kitüntetések zörrentek, ha megmozdult, de ez nem jelentett már semmit.
A harctéri vicceken már nem nevettünk, és akármiről beszélgettünk, gondolataink mögött egy elveszett háború holt arca nézett ránk a szégyen és a megalázottság szemfedője alól.
Így aztán inkább hallgattunk.
A bakterházak világosságában egy-egy vasúti őr állt, tisztelegve a vonatnak, és mi szomorúan szalutáltunk vissza – talán önmagunknak...
A vonat is csak éppen hogy ment. Kerekei csattogásában elmúlt katonanóták kísértettek, és nem csodálkoztam volna, ha egyszer csak megáll, sípja rekedten sikolt még egyet, aztán ránk borul magyarságunk végtelen telének éjszakája.
De a vonat ment. Nyögve, igaz, de ment.
– Szállj le nálunk – szólt Pacolai. – A szentestéről már úgyis elkéstél.
– Leszállhatok – mondtam, hiszen mindegy volt tulajdonképpen, hol száll le az ember.
Éjszaka volt már, mikor megérkeztünk. Aludt a ház, s az öreg Pacolai hálóingben ölelgetett meg bennünket.
– Eredj, fiam, be anyádhoz – mondta fiának. – Lefeküdtek már. Én ellátom a barátodat.
Az „ellátásban” nem volt semmi hiba, és reggel meglehetősen későn ébredtünk. Akkor is arra, hogy valaki többszörösen és hangosan köszörülte torkát a „gang”-on.
– Ez csak Fülöp bácsi lehet – ébredezett barátom. – Eresszük be, talán mond valamit.
A viszontlátás örömei után Fülöp bácsi mondott is „valamit”. A Som-háton disznóik, egy-két róka, nyúl, fácán mindenütt...
Pacolai majdnem hálóingre vette a puskát, de apja leintette:
– Előbb a templom, fiam. Aztán mehettek...
Mentünk.
Hóban úszott az erdő. A pirókok véres begye szinte égett a havas ágakon, és amikor egyedül maradtam, körülvett a havas erdők békés tisztasága. Eszembe jutott a vonatok szennyes gőze, a barakkok áporodott éjszakája, a várótermek verejtékszaga, a kórházak karbolos sebpárája. Mellettem csend volt, felettem csend volt, de bennem jajongott a meddő múlt és minden, ami elveszett.
Ekkor egy mátyás kiáltott a völgyben. Kicsit felébredtem. Az öreg Pacolai drillingje volt velem, és éppen azon gondolkodtam, hogy is kell a golyós csőre váltani, amikor kiáll elém az útra egy róka.
Most már lesz, ahogy lesz – gondoltam. Jól megcéloztam a komát – akár sörét megy a puskából, akár golyó –, és meghúztam a ravaszt.
– Durr ... zuiiiiii...
Ez hát nem volt sörét – mérgelődtem, és eszembe se jutott, hogy másik cső is van a világon. A róka pedig egy veszedelmes élménnyel gazdagabban, de csodálatos egészségben vágtatott a rudasban...
De egy perc múlva már újra csend volt. Megtöltöttem a golyós csövet, kioktattam magam, hogy ez nem Mannlicher – bár azzal is ismételhettem volna –, és vártam, hogy mi lesz még.
No, nemigen mozgott a vad. A túlsó domboldal ködbe fúrta fejét, akárcsak a Kárpátok.
Az erdő hallgatott.
Valami mozgott előttem a sűrűben, és újra megnéztem a kakasokat, nehogy megint golyóval lőjék rókára. De nem róka volt, csak egy nyúl. Körülnéztem, nem jön-e valami érdemlegesebb vad, és meglőttem a nyulat.
Aztán jött pár hajtó.
Pacolai izgatottan sietett felém.
– Itt voltak a disznók? Hallottam, golyóval lőttél...
– Rókára ... de elment.
– Golyóval? – ámult.
– Nem. Golyó nélkül – ment el...
– Persze elfelejtetted, hogy tiszt úrral vadászol. Mert ilyenkor még viccelni is ... enyhén szólva: szemtelenség.
Később belém karolt.
– Nekem megmondhatod: ugye, disznók voltak? Előfordul az emberrel, hogy ilyenkor rókát mond...
– Nem. Igazán róka volt, de szokatlan ez a három cső. Bár a róka állt. Golyóval is meglőhettem volna.
– Ja – vakarta a fülét barátom elfelejtettem mondani, hogy egy kicsit fölibe kell célozni. Mondjuk, egy tenyérnyivel...
A második hajtásban nem láttam semmit. Pacolainál szépen szólt a puska. Három kakast lőtt, és látott két rókát. Közben kisütött a nap. Amikor a harmadik hajtásra felálltunk, valahol litániára harangoztak, és a cserjékről peregni kezdett a hó, mintha a harangszó verte volna le a fákról.
Mennyi békesség volt ebben a délutánban! És menynyire más békesség, mint amiről zugkávéházakban ordítottak a született „Untauglich”-ok. Ez a béke a tavaszt váró tél álma volt, s az a másik a hullák bomlásának dögletes békéje...
Nem tudtam figyelni a hajtásra, pedig érdemes lett volna. Amint oldalt nézek – egy széles csapáson álltam –, akkor ugrott be a túloldali sűrűbe egy hatalmas disznó. Lövésről szó sem lehetett. Szidtam magam nagyon. Azt sem tudtam, egyedül volt-e, vagy már előtte is voltak. Erről persze nem szólhatok barátomnak...
Most már igazán figyeltem. Az volt az érzésem, hogy valami mozog előttem, de ez inkább csak sejtés volt, mert látni nem láttam semmit, és azokat a csekély surranó neszeket madarak is okozhatták.
Álltam mozdulatlanul. A hajtók már közeledtek, de valami csökönyös feszültség tartott bennem, s nem engedte, hogy vállra vessem a puskát. Őszintén szólva rókára gondoltam. Előfordult már velem, hogy a hajtás legvégén, a hajtók előtt pár lépésre ugrott ki a róka. A puska vállon, s nem segített már a kapkodás. Szinte vártam, hogy mikor vörösödik meg a havon a ravasz barátom bundája, amikor...
– Hő! ... Hő! ... Disznók! ... Vigyázz!
Nagy kavarodás, és jobbra is, balra is rohannak havas feketeségek. Jobbra nem mertem lőni – csodálatos gyorsan gondolkodik ilyenkor az ember –, mert arra kiabáltak a hajtók, balra pedig most lódult ki egy süldő. Egészen közel. Arra már nem volt időm, hogy golyós csőre váltsak, de nem is volt szükség golyóra. A kis süldő csak elnyaklott a nagy hóban, már mellette rohant a második, és a bal csőre az is földhöz vágta magát. Pillanatok alatt esett meg a két lövés, amikor egy nagy szürke disznó ugrott ki utolsónak. Ettől aztán belegabalyodtam a drilling lehetőségeibe. Hogy is van csak azzal a golyós csővel? Persze a gombot lenyomni. Lenyomtam. A nagy disznó már a széles csapás túlsó oldalán túrta a havat. Én meg húzom a ravaszokat felváltva, de csak nem akar szólni ez az átkozott háromcsövű. De hát hogy is szólt volna? Fel is kellett volna húzni a kakast...
A nagy disznó eltűnt. Melegem volt nagyon. Szerencsére senki sem látta az esetet.
– Persze söréttel... – irigykedett Pacolai. – Szegény malackák dicstelen halállal végeztek. Több nem volt?
– Nem...
– Csak ez a kettő?
– Csak...
Pacolai kutatva nézett körül. A nagy disznó egész vályút hagyott maga után a hóban.
– És ez?
Megadóan hajtottam le fejem.
– Ez a buta drilling az oka, hidd el. Nem találtam a golyós csövet...
– Tulajdonképpen ilyesmiért kikötés járna – sóhajtott barátom –, kár, hogy eltörölték... – És szótlanul ballagtunk az erdészház felé. – Nagy volt? – kérdezte később.
– Ne bosszants! Óriás. Mint egy géppuskás ló. Az agyarait külön vitték utána...
Pacolai aztán nem szólt többet. Az öreg Fülöp megkínált bennünket.
– A vejem küldte Badacsonyból. Vincellér a vejem. Talán tetszik is tudni?
Nem tudtuk, de a bor kitűnő volt. Odakünt már szikrázni kezdett a téli este, s az öreg Fülöp engedélyt kért, hogy marháit megetesse.
– Csak etesse, Fülöp bácsi.
Egyedül maradtunk.
A szobában egyhangúan járt-kelt az óra öreg ketyegése, a sarokban egy kis karácsonyfa csillogott, és nem láttuk már egymás arcát, amitől magunkba süppedtünk megint, és könnyű lett őszintének lenni.
A szoba úgy borult ránk fekete leheletével, mint a sírbolt, és az óra mintha cseppenként ejtette volna az időt a gödörbe, mely meg nem telik soha.
A szánban is szótlanok voltunk. Az erdő hidegen hallgatott, a csengők alig szóltak, és mindketten éreztük, hogy ennél a hidegnél a szívünkben még nagyobb hideg van.
Én egyenesen az állomásra mentem. Vártunk. A vonat sokat késett.
Mikor végre bejött, megöleltük egymást hosszan.
Aztán a vonat elhúzott barátom mellől, és ma is látom még hórihorgas alakját, amint eltűnik a pislogó lámpa és a szálló köd szürkeségében.
(1938)