A Nimród 1914. augusztus 1-én megjelent számában, Hubertus szerzői név alatt publikált írásban kaptak hasznos tanácsokat az üzekedésben őzbakra vadászni kívánó elődeink.
Nézem otthon Őrhalmi Csaba videóját, próbálom követni a tanácsait, hogy jól szólaljon meg a sípom. Egyre idegesebb vagyok, mert az enyém nem úgy ’muzsikál’, ahogy Csabáé. Érzem, hogy erre nem közeledni, hanem menekülni fog az áhított vad. Aztán mégis felsejlik némi halvány remény, mert nem marad hatástalan a próbálkozásom: hamarosan bejön rá a feleségem. Igaz, csak azért, hogy azonnal hagyjam abba ezt az idegesítő sípolást. Legközelebb akkor próbálkozom, amikor nincs itthon senki. Ezúttal a szomszédot sikerült behívni, de ő sem örül ennek. Kérdésemre, hogy ha egy pillanatra üzekedő őzbaknak képzeli magát, akkor is rohanva jönne-e a hangra, nem válaszol, csak a mutatóujjával fenyeget és elmegy.
Mivel nem mindenkinek adatott meg a szerencse, hogy idősebb és tapasztalt vadászok között nőjön fel, ezért sokunknak van szüksége alapvető tanácsokra, mintára. Ez lehetett a helyzet 110 évvel ezelőtt is, mert a Nimród kezdeti időszakában már szükségesnek ítélték, hogy az őzhívás alapjait közöljék az olvasókkal. A cikket Hubertus szerzői néven Szlávik Nándor vezérerdőfelügyelő írta. A cikk már az első bekezdésével engem szólít meg a múlt messzi távolából, figyelmeztetve, hogy bőven van módom hibázni:
„Sok mindenféle csalsípot árulnak az őzbak megcsalására, azonban legtöbbjéből igen kínos hangok jönnek ki, melyek bármihez inkább hasonlítanak, mint az őz-híváshoz. Őzhívásnál ugyanis egy jól hangolt csalsíp mellett főfeltétel a terület pontos helyismerete, nemkülönben a bak tartózkodási helyének és szokásainak ismerete, mert habár a bak, de különösen a vén suta, ügyes sipolásra majd mindenkor beugrik; rosszul utánzott, vagy korai sipolással sokszor egy egész terület bakjait elsipolhatjuk.”
Ezután Hubertus még rátesz egy lapáttal, amikor közli, hogy néha ugyan előfordul sikeres behívás rossz hanggal is, de ez csak ritka kivétel, amely leginkább az üzekedés tetőfokán fordulhat elő. Majd alapfokú oktatásban részesíti az olvasókat a cserkelésről, öltözetről és a megfelelő lőállás kiválasztásáról.
A bemelegítés után következik az a rész, amely a mai korban a videók lényegét adják, magának a sípolásnak a bemutatása. Ez a technikai lehetőség 1914-ben nem állt rendelkezésére a vezérerdőfelügyelőnek, így kottába rendezte a szerinte leghatékonyabb ritmust:
„Amint állásunkat elértük, csendben, minden nesz nélkül foglaljuk el. Azután körülbelül 10-15 percig várakozzunk, mely idő alatt az előttünk fekvő terepet kémleljük ki és keressük a jó kilövést minden oldalról. Ezen idő elmúltával megkezdhetjük a sipolást, egész gyengén és áhítattal:
„fie 3. fie 10. – fie 3. fie 3. fie 10.
fie 3. fie 10. – fie 3. fie 3. fie 10.
fie 3. fie 10. – fie 3. fie 3. fie 10.
Az egyes fie-k között levő számok, másodpercnyi kitartásokat jelentenek.
Sipolás közben szemünket, fülünket nyissuk ki a lehetőségig, nehogy az esetleg macskamódra kúszva közeledő bakot valamiképen elriasszuk. Ha sipolásunk első ízben eredménytelen marad, körülbelül ötpercnyi szünet után elölről kezdjük a nótát, s ha még ezután sem mozogna semisem: úgy körülbelül 10-15 percnyi szünet után fujjuk el az alábbi ritmusokat, melyek az őz panaszhangjainak felelnek meg (Klageschrei):
pi – pi-ju 3. pi-ju 3. pi-ju 5.
pi-ju 3. pi-ju 3. pi-ju 15.
pi-ju 3. pi-ju 3. pi-ju 5.
pi-ju 3. pi-ju 3. pi-ju”
A cikk még hosszan taglalja a jótanácsokat és tapasztalatokat. Szó van a hangerőről, a síp helyes használatáról a kézben, a hívásra megjelenő bakok szokásairól, ahogy megközelíti a helyszínt és az időjárásról. Egy-egy lehetséges szituációra is ad hasznos tanácsot a szerző, mint amilyen az alábbi idézet:
„Igen jó, ha teszem, a bak lőtávolon kívül áll s az idő csendes, karunkkal egy közeli bokrot gyengén végighorzsolni; ezzel a feléje közeledő suta zörejét utánozzuk, de persze igen óvatosan tegyük ezt.”
A bakok esetében felhívja a figyelmet arra, hogy ne várjuk minden esetben a vágtató, nagy lendülettel beugró vadat, mert ez csak az esetek kisebb hányadában történik így:
„A legnagyobb hiba, amit sok türelmetlen vadász elkövet a sipolásnál, az, hogy állását korán elhagyja. A bak sokszor úgy jön, mint egy véreb, orrával a földön keresi az üzekedő suta csapásait.”
Mint kifejti, a nagy lendülettel beugró bakok ott jellemzőek, ahol kevés a suta, ezért türelmetlenebbek és óvatlanabbak a bakok:
„Egyszer egy érdekes élményem volt sipolásom alkalmával. Egy olyan területen voltam ekkor, hol ennek parasztgazdája az ostobább vén suták legnagyobb részét már kipüffölte, de a ravasz vén bakokat azonban nem igen sikerült neki puskavégre kapni. Így a ’szépek’ hiányában, sikerdús sipolásban reménykedve, mindjárt az első napon az a különös és ritka eset történt meg velem, hogy panaszos ritmusaimra, egyszerre két bak termett előttem – jobbról-balról, melyek egymást megpillantva, hatalmas szökkenésekkel csaptak össze; ha ekkor nem a golyós karabélyom van nálam, söréttel egy ritka szép doublettet csinálhattam volna.”
A szerző annyira komolyan vette, hogy az írását abszolút kezdők is olvashatják, hogy a végére egy triviálisnak gondolt tanácsot is fontosnak tartott közölni:
„Figyelmeztetni kívánom végül a tapasztalatlan sipolót, hogy a síphangra nem csak bak, hanem olykor suta is beugrik, ezért a lövéssel sohase siessünk; míg meg nem győződtünk arról, hogy mi van előttünk – sohase lőjjünk!”