140 éve ezen a napon engedett szabadon száz muflont a Tribecs hegységben fekvő vadaskertjéből Forgách Károly gróf, a Nyitra megyei Ghymesen (ma Jelenec, Szlovákia) lévő birtokán.
A neves vadgazda és vadászati szakíró, főrendiházi tag id. gróf Forgách Károly, a ghymesi majorátus haszonélvezője és báró Walterskirchen Filippina gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja betegsége és a szabadságharc utáni állapotok miatt gazdaságuk elhanyagolva fogadta őt londoni hazatérését követően. 1850-ben vette át a hitbizományi majorátus kezelését és gazdasága rendezését.
Ekkoriban csak 25 őz és az Eremitázs nevű erdészlak mellett egy 200 hektáros vadaskertben mintegy 40–50 dám tenyészett. Vadászszenvedélyét apjától örökölte, és minden igyekezetét vadállománya gyarapítására fordította.
1850-ben 14 dámot bocsátott szabadon tribecsi pagonyában, mintegy benépesítendő e hegységet, amelyben abban az időben nagyvad már nem élt, később úgy határozott, hogy pagonyába szarvast is telepít. 1862-ben a ghymesi Várhegy alatt létesített egy 1000 hektáros vadaskertet, amelybe beengedett egy németországi vadaskertből származó 16 szarvastehenet és 6 bikát. Miután a vad megfelelően meghonosodott és elszaporodott, 1878-ban 45 tehenet és 16 bikát bocsátott szabadon.
1868–1869-től a muflontelepítés úttörőjeként ismerte el őt a szakma. 1868–1871-ben a frankfurti és brüsszeli állatkertekből szerzett be 9 egyedet, amelyeket szoktató vadaskertbe helyezett el, majd meghonosodásuk után egy 700 hektáros vadaskertbe terelték őket. Az évek folyamán a vad itt elszaporodott, s úgy határozott, hogy a szaporulat egy részét szabadon bocsátja. Erre 1883. május 10-én került sor, amikor is 100 muflon elsőként jelent meg a szabad természetben az európai szárazföldön. Ezt a múlt században, a Felvidéken, még több kiengedés is követett.
További muflon telepítés (az ország mai területére) 1901-ben a Zemplén-hegységi Füzérradványban történt, amelyet az ’20-as, ’30-as években a bakonyi, a pilisi, a mátrai és a bükki telepítések követtek. Az 1940-es évek elején a muflon állományát 2000 példányra becsülték, ám a II. világháború pusztítása következtében mindössze 100 körülire csökkent a faj egyedszáma hazánkban. Később megkezdődött a ’80-as évekig tartó jelentős mértékű muflontelepítés, melyet a MAVOSZ végzett. Ennek hatására, az addig 1500–2500 példány körül változó muflonállomány a ’70-es évek közepétől erőteljes növekedésnek indult. Ezt segítette elő az, hogy az időközben országszerte felmért, muflontartásra alkalmas területek benépesítése a ’70-es években felgyorsult. A ’80-as évek közepére a telepítések azonban befejeződtek, mivel a hatóságok nem engedélyeztek többet. Ennek a munkának az eredménye, hogy ma a muflon, az ország középhegységi területein gyakorlatilag mindenütt előfordul, általában szigetszerű elhelyezkedésben. (Ma már más élőhelytípusokon is előfordul, pl. Belső-Somogyban – a szerk.)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gróf Forgách Károly időközben, 1870-ben vadpulykák meghonosítására is kísérletet tett, de próbálkozásait ezúttal nem koronázta siker. A vaddal való munkáját igazolja az általa vezetett uradalom lőjegyzéke, amelyben 1856 és 1886 között 4415 nagyvad elejtését jegyezték fel, ebből 1373-at a gróf lőtt.
Visszatérve a muflonra, számtalan szakirodalomban találkozhatunk azzal a megállapítással, hogy a muflon őshazája Korzika és Szardínia. Az elmúlt évtizedek kutatási eredményei alapján viszont a mai álláspont az, hogy a Földközi-tengeri szigetek muflonja a Kaszpi-tenger és a Földközi-tenger keleti partvidéke közötti térségből származik. Ezzel szemben az továbbra is vitatott kérdés, hogy milyen úton-módon kerültek a muflonok Ciprus szigetére, illetve Korzikára és Szardíniára, továbbá az sem eldöntött, hogy vadon telepítették-e be őket, vagy a háziasítás egy bizonyos fokát már elérték a betelepített példányok. A faj Magyarországra kerülésének története szerencsére pontosan nyomon követhető, kiváltképp az akkori szaksajtónak köszönhetően. A sajtó rendszeresen beszámolt a meghonosodott vad további sorsáról és a telepítés terén elért eredményeiről is.
A Vadászat és Állatvilág című folyóirat 1902. évi 1. számában Thuróczy Tibor közölt egy hosszabb írást a muflonról, a faj legfontosabb jellemzőiről és vadászatáról, az alábbi felütéssel: „Egyszer a kezembe került egy országos vadlelövési kimutatás, és akkor láttam, hogy valamelyik megye, ha jól emlékszem egy erdélyi, két muflont mutatott ki. Ebből azt vettem észre, hogy daczára annak, hogy Bacskády Károly a telepítő gróf ifjúkori barátja és a muflonnak tökéletes ismerője többször írt e vadnemről, úgy a hazai, mint pedig a külföldi szaklapokba mégis akadnak egyesek, kik a muflonnal, illetőleg annak elterjedésével nincsenek tisztában. A fenti ok késztet arra, hogy a muflonról írjak. És miután rendelkezésemre állanak az összes adatok és én magam is vadásztam már rájuk, feljogosítva érzem magam, hogy néhány felvilágosítással szolgáljak szép hazám nimródjainak.”
Az oldalakon átívelő részletes jellemzést pedig az alábbi gondolatokkal zárta az egykori vadászíró: „… a területet nem hagyja el, amit bizonyít azon körülmény, hogy gróf Forgách területén az állományt 500 darabra becsülik. Ezen számos jó tulajdonságánál fogva megérdemelné a muflon, hogy más vidékek erdőbirtokosai is kísérletet tegyenek vele. Itt a Szepesség, Mármaros, Erdély és még számos vidéke hazánknak, melynek klímája megfelelne a muflon követelményeinek és rengeteg kiterjedésű erdeje, oltalmat adna neki. Ezzel befejezem a muflon tárgyalását és nem mulaszthatom el, hogy ezen az úton is ne mondjak köszönetet hazám nimródjainak nevében a nemes grófnak, azon fáradozásáért, mellyel sikerült faunánkat egy új nemes állattal gazdagítani.”
Dr. Molnár László 1983-ban, a muflontelepítés centenáriumán írt részletes cikket a Nimródban, melyben a gróf egykori nyilatkozata is olvasható: „Az általam 1878. év folytán vadaskertemből szabadon bocsátott nemes vad, rövid öt év eltelte után, vidékünkön meghonosultnak tekinthető”. A cikkből az is megtudható, hogy a szándékát, miszerint a vadaskertjében már meghonosodott muflonok zömét szabadon engedi, levélben tudatta a szomszédos pagonyok tulajdonosaival, és a Vadászlap 1883. februári számában közzétette, hogy: „…a muflonvad szabadon bocsátása e tavasszal ténnyé válik". Az írás hangsúlyozza e vad nemzetgazdasági jelentőségét, és egyben felkéri a szomszédos pagonyok tulajdonosait a vad kíméletére. Az elhatározást tett követte, és 1883. május 10-én, a vadaskert megnyitása után az európai szárazföldön elsőként száz muflon váltott ki a tribecsi pagonyban a szabad természetbe. Forgách mint tapasztalt vadgazda, számolt egy esetleges sikertelenséggel, és ezért 10 kost és 40 birkát tartalékként minden eshetőségre készen egy 100 hektáros muflonkertben továbbra is megtartott. A szabadon bocsátott vad kezdetben hű maradt telepítési helyéhez, és leginkább a ghymesi várrom körüli sziklás pagonyrészben tartózkodott, de pár év múlva megindult a fokozatos elvándorlás, főleg az apponyi, a felsőelefánti és a kisaranyosi pagonyokba.
A vad jövőjére nézve az is előnyös volt, hogy a ghymesi vadgazda és szomszédai között bensőséges baráti kapcsolat állott fenn. A lelövés kezdetben szerény volt, kimondottan a selejtezés célját szolgálta. Az első kost szabad területen a tulajdonos Forgách gróf ejtette el, és ez volt tulajdonképpen az első muflontrófea a történelmi Magyarországon.
„Forgách Károly 1883. január 24-én, a Budapesten megjelenő Vadászlapban ismertette terveit, illetve felhívta a vadásztársadalom figyelmét arra, hogy hamarosan muflonok kerülnek a szabad természetbe, amelyek nem maradnak meg csupán a ghymesi vár környékén, hanem további helyekre is elkalandozhatnak. Kérte a vadászokat, hogy legalább három esztendeig kíméljék a kibocsátott muflonokat. Hasonló tartalmú levelet küldött a környékbeli barátainak, és a védelmen túl, kérte az állatok életfeltételeinek javítását, téli etetését, s végül elérkezett a történelmi nap” – olvasható a történet további részlete Motesiky Árpád tollából a Nimród 1993./8. számában.
Nem elhanyagolható tény, hogy a muflon védelmével és vadászatával kapcsolatban Forgách Károly törvénytervezetet dolgozott ki, amelyet az országgyűlés elé terjesztett. Némi módosításokkal a muflonok vadászatáról és védelméről szóló törvényt a honatyák 1889-ben megszavazták. Még akkor is akadtak, akik nem bíztak a muflonok meghonosodásában, ám a szomszédos apponyi, felsőelefánti és kistapolcsányi uradalmakban komolyan vették a muflonokról való gondolkodást, de hamarosan tenyésztették a Kis-Kárpátokban, Betlér környékén és a Felvidék keleti felének különböző vidékein is. A különc gróf álmai megvalósultak. A muflonok elejtése tervszerű és céltudatos vadászattá vált, s ezzel egy időben kezdték értékelni a trófeákat is, azaz a csigát. A bécsi vadászati kiállításon Forgách gróf 54 muflonszarvat mutatott be, de elküldték trófeáikat más felvidéki vadászurak is. Az akkori idők trófeái a mostaniaknál némileg gyengébbek voltak, de a betléri és a Kis-Kárpátokban szerzett trófeák máig is az élvonalban állnak.
A 120 éves évfordulón Molnár László így emlékezett a Nimród hasábjain: „Mint minden úttörőnek, Forgáchnak is meg kellett küzdenie a meg nem értéssel, az ármánykodással. Céltudatos és nem csekély áldozattal járó munkáját még halála után sem kísérte megértés, és emléke feledésbe merült. Az utóbbi időben is inkább külföldi szakemberek ismerték el elsőségét a muflon telepítése terén.”
A hálás utókor viszont 2000 szeptemberében egy kétnyelvű (szlovák–magyar) emléktáblával tisztelgett emléke előtt, amelyet a ghymesi Várhegy alatt, azon a helyen lepleztek le, ahol az első muflonok kikerültek a szabad természetbe.
