Őszintén kérdezem magamtól is, nem csak Önöktől, hogy meddig kell tűrnünk a tartalmatlan és mélységes tudatlanságra építkező uszítást a vadászat ellen?
Őszintén kérdezem, mert nem tudom rá a választ, a kérdés bennem is nyitott, így fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla, keressük a válaszokat, mert nagy baj lesz ebből, amikor már késő minden gondolkodás és cselekvés.
Néhány napja a Hajdú-Bihar vármegyei Polgáron tartott az Országos Magyar Vadászkamara gyermek vadásznapot. Ilyen jellegű rendezvényt már évek óta, szerte az országban szerveztek százszámra a vadászati szervezetek, de eddig nem csináltak uszító kampányt belőlük.
Most viszont valószínűleg az történt, hogy valamelyik fővárosi szerkesztőség napi ügyeletese – talán – a magas hőmérséklettől képtelen volt rendesen elvégezni a munkáját, és már éppen azon szorongott, hogy letolást kap a főnökétől, mert kevés kattintásvadász bulvárhírt rakott ki az oldalukra, amikor felfedezte a gyerekeknek szóló, természetvédelmi és vadászati tematikájú eseményt. Azt nem is olvasta el, hogy mi zajlott a rendezvényen, csak a képeket nézte meg, és jó poénnak ítélte, hogy a légpuskával és íjjal állatalakokra célba lövő gyerekek programjából „állatvédelmi” ügyet csináljon.
– Ezt majd szeretni fogja az internet népe, pláne a törzskommentelők, akikre bizton lehet számítani bármely témánál, ha egy szikrányi esélye van a konfliktusnak – gondolhatta „kollégánk”. Be is jött a számítása, mert számos országos elérésű, nagy látogatottságú oldal vette át a hírt, ahol hasonló cipőben járó szerkesztők, hasonló megfontolásból osztották meg ezt a „botrányos” eseményt. A gyűlöletkommentek élharcosaiban sem kellett csalódni, akik egész nap a képernyő előtt védik a természetet, miközben távoli kontinensekről rendelnek meg haszontalan tárgyakat szakmányban, mert rögtön megértették, hogy mi a feladatuk az ügyben. Persze volt olyan szerkesztő, aki nem bízta a véletlenre, pontosabban az olvasókra az esemény megítélését, hanem jó példaként betett egy hozzászólást a cikkbe, nehogy bárki eltévessze a helyes irányt: itt kérem gyilkolni tanítják a kisdedeket.
A Nimród Vadászújság immár 112. éve részese a magyar vadászat és vadgazdálkodás, valamint a természettel foglalkozó rokon területek tudásbázisa és a magyar vadászati kultúra megőrzésének, gyarapításának. Szinte lehetetlen felsorolni, hogy ki mindenki járult hozzá lapunk közreműködésével ehhez az óriási szellemi kincshez. És ez csak a Nimród, a sok vadászati és vadgazdálkodási szakmai és kulturális műhely közül, amelyek a közös célért tevékenykednek hazánkban. Százával lehetne sorolni olyan embereket a résztvevők közül, akik az egész életüket, hosszú évtizedeket áldoztak a természettudomány és a vadászhivatás oltárán, testi és lelki gyötrelmeket álltak ki érte, a legviharosabb történelmi időszakokban is szolgálták az ügyet, vagy akár az életüket adták érte. És végtelenül hosszú azon művészek sora is, akiket a természet szeretete és benne az ember szerepe ihletett meg, így alkotásaikkal kiegészítik, tovább gazdagítják a tudomány által épített kulturális várat, amelyben immár a ráció és az érzelem együtt tölti ki a tereket, tartja össze a falakat.
Egyáltalán nem túlzás, hogy a magyar vadászati kultúra egy különleges érték, amely mintát mutat a nagyvilág számára. Aki ebben a közegben dolgozik, vagy csak egyszerűen a szenvedélye, így része a mindennapi életének, az úgy érezheti, hogy ezt az óriási szellemi erőt nem kezdheti ki semmi.
– Fogd meg a söröm! – mondja a ma online szerkesztője, aki mögött egy másik erő áll, az internetes kommentelők hadserege, akiknek nem a természet, nem a tudomány és nem is a művészet a szenvedélye, hanem a tudatlanság és a gyűlölet. És bizony egyre gyakrabban fordul elő, hogy ezek az emberek felgyűrik az ingujjukat és nekiveselkednek, hogy kikezdjék, lerombolják az emberöltőkön keresztül épített szellemi várat. Mi pedig azt hihetnénk, hogy semmi esélyük, mert a mi világunk olyan erőt képvisel, amely a tudásra, az áldozatos munkára és a mély hitre épül. Aztán kitekintünk a nagyvilágra, felidézzük a vadászati világkiállítás külföldi felszólalóinak szomorú tapasztalatait és intelmeit, valamint azt a csodálkozásukat, hogy mi, magyarok hogyan mertünk megrendezni a mai közhangulatban egy nemzetközi vadászati eseményt, amikor a világban szinte mindenhol defenzívában vannak a vadászok és szervezeteik. És látjuk az európai természetgazdálkodás – vagy ha úgy tetszik az agrárium – helyzetét, azt, hogy a kontinens 27 országának szövetsége a döntésekben nem a gazdák, erdészek, vadászok százezreinek tapasztalataira, nem a velük szorosan együttműködő tudósok és szakértők tudására, hanem a nagyvárosi politikai aktivizmusból érkező „progresszív szakértőkre”, NGO-kra, ezeknek az EU bürokráciájába delegált hivatalnokaira, valamint a média és az internetes véleményvezérek által felheccelt tömegekre épít. És amikor ezt látjuk, akkor okosan tesszük, ha feltételezzük, hogy ami a külvilágban zajlik, az előbb vagy utóbb, de biztosan megérkezik hozzánk is. Ennek a tünete ez az ügy is, amikor az Országos Magyar Vadászkamara Ismerd meg a vadászokat című, gyerekeknek szóló, évek óta zajló programsorozata egyszeriben a vezető médiával és a kommentvilág gyűlöletcunamijával találja magát szemben.
Mit tehetünk ellene?
Őszintén szólva, fogalmam sincs. A józan ember legszívesebben elzárkózik ettől a világtól, igyekezve nem tudomást venni róla. Viszont az elzárkózás egyben azt is jelenti, hogy a befolyásunk, a ráhatásunk nélkül alakul a rólunk folytatott közbeszéd, így már csak a következményeit kapjuk a nyakunkba, ha nálunk is átveszi az irányítást a felszínes gyűlöletkampányolás. A most megtámadott ismeretterjesztő program lehet jó válasz a problémára, bízva abban, hogy a hatására kevésbé tudatlan emberek fogják megítélni a természettel, természetgazdálkodással kapcsolatos dolgainkat. Viszont ennek a célnak az elérése rengeteg időt és energiát igényel, míg az online térben zajló folyamatok sokkal gyorsabbak és jóval kevesebb energiával lehet gonosz eredményeket produkálni velük. Ennél tovább nem jutottam a gondolkodásban, de azt nem tartom hiábavaló ténykedésnek, ha sokan foglalkozunk a problémával, mert szerintem hamarosan szükség lesz konkrét stratégiára, amellyel megvédhetjük az elődeink által felépített szellemi tudásbázist, a magyar vadászati kultúrát és azt a szenvedélyt, amelynek gyakorlása minket is boldoggá tesz.