Részlet Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című kötetéből.
Éjféltájban arra ébredtem, hogy didereg alattam a föld. Vagy húsz másodpercig vacogott, mintha hideglelés rázná. Meg is ijedtem, nem szoktam meg, hogy álmomban lökdössenek. Pedig itt igazán nincs mitől tartani. Legfeljebb a sátor omolhat ránk. Tornyostul.
Borús a reggel. Úgy látszik, egy napnál tovább nem futja jó időre.
Elmegyek tegnapi kosomat lefényképezni és a fejét levágni. Lóháton haladok a virágos patak mentén, elbotorkál velem Jackson generális. A tegnapi erőfeszítéstől úgy fáj minden tagom, hogy ma csak annyit vagyok hajlandó járni, amennyit okvetlen kell. A kos olyan alkalmas helyen fekszik, valóban csak az utolsó háromnegyed órát kell gyalogolnom. A Generálist lent hagyom a meredek alján, sziklatömbhöz kötözve. Ha haza akar szökni, az egész hegyet magával kell húznia.
Délre ismét a táborban vagyok. Behoztuk az egész birkát. Generálisháton. Szarvak tisztogatásával, fejbőrök besózásával, puskakezeléssel telik a délután. Mire végzünk, elkezd zuhogni, betakarodunk a sátorba, elővesszük a kártyát. Előbb azonban parázsban melegített kőtömböt gurítunk a sátorba – kályhának. Kicsit köhög tőle az ember, fullasztó gőzöket terjeszt, különben kitűnő. Csak ráülni nem szabad, ahogy B. tette az imént, mikor hátizsáknak nézvén, kártyázószéknek választotta a tüzes követ.
Felfordított bádog mosdótál a kártyaasztal. Üres palack szájába tűzött gyertya a fényforrás. Sok gyufát emészt, mert a becsapódó szél minduntalan elfújja. Köpönyegbe, pokrócba bugyolálva heverünk a kártyaasztal körül, sőt B. csak hálózsákból hajlandó kártyázni. A kőkályha ugyanis kevés meleget fejleszt, különösen, amióta ráültek. Kellemetlen füstölése miatt pedig minduntalan szélnek kell ereszteni a drága meleget.
A hideg még hagyján, csak ne lenne mindenünk nedves. Bármihez nyúl az ember, minden nyirkos, harmatos. Még az úgynevezett száraz inget is csaknem facsarni lehet, szarvasbőr fejpárnám nyálkás hideg, cigarettáim keserűek és szétmállanak. Ami pedig a tisztálkodást illeti, ilyen piszkosak még a háborúban sem voltunk.
El is határoztuk, hogy véget vetünk a piszoknak. Holnap B.-vel levonulunk. Birkáinkat meglőttük; egyéb keresnivalónk úgy sincs ezen a havas eső verte hegytetőn, mint hogy szegény S.-re várakozzunk, akit fájós térde mind ez ideig nem eresztett ki a táborból. Ma azonban annyira javult az állapota, hogy holnap ki akar menni. Kos nélkül természetesen nem akarja itt hagyni a hegyet; én sem hagynám, ha már ennyit utaztam érte. S. tehát itt marad, mi pedig lemegyünk Sewardba, és a Van Gilderben megvárjuk. Ott jobban fűtenek, meg jobb kosztot is adnak, mint itt. Sőt, mosdani is lehet.
Igaz, hogy részünkről nem valami bajtársias eljárás a levonulás, de S. nem bánja. Segítségére úgysem igen lehetnénk, hacsak az esti kártyázásban nem.
Esik az eső, láthatatlanok a hegyek, cseppet sem irigylem szegény S.-t, aki éppen felmászni készül. B. és én felpakolunk két lóra, indulunk lefelé, Andy és Hank társaságában. S. vezetője, Frank, aztán Hjalmar, Mike, valamint a másik két ló itt marad.
Lesétálásunk minden különösebb esemény nélkül folyt volna le, ha egy ritka vaddal nem találkozunk: vad újságíróval. Leértünk már a fővölgybe, a Kenai folyó mentén haladunk, mikor a folyópart sűrűjében kalibát pillantok meg, fakunyhót, amely múltkor teljesen elkerülte figyelmemet. Füst száll fel a tetejéről, nyilván lakója is van.
Kérdésemre Andytől azt a felvilágosítást kapom, hogy vad újságíró lakik benne.
– Ilyet ugyan láttam már néhányat – mondom –, de azok nem putriban laktak. Hadd nézzem meg, miféle csodabogár lehet?
Valóban meglepő alak ül a kunyhó előtt: rongyokba, állatbőrökbe öltöztetett, lobogó szakállú remete. Fején régi Girardi-kalap, zöld fátyol lóg a peremén, szúnyogháló, amilyet a méhészek viselnek, mikor kiszabadult méhrajjal vesződnek. Valamit faragcsál a vénember, baltanyelet vagy mit.
Nem mondhatnám, hogy szívesen fogad:
– What is it you want?! – mordul rám szakálla és szúnyoghálója alól. De aztán hamar összebarátkozunk. A többiek előremennek, én még itt maradok kicsit, innen már úgysem téveszthetem el az utat.
Valóban újságíró az öreg fátyolos, Seattle-be való. Ott rendes ruhában jár, nyírottan, borotváltan. – Rá sem ismernék – magyarázza –, ha ott meglátnám. – Néha aztán meg-megunja az újságírást, megharagszik az emberekre, otthagy csapot-papot, és eljön ide a folyóparti putriba, vadembernek. Van úgy, hogy az egész telet itt tölti, szárított halon, fagyott vadbirkahúson, befőzött vadgyümölcsön. Van egy rozsdás puskája, egy ócska fényképezőgépe meg egy még ócskább vaskályhája. Baltája, kalapácsa, néhány görbe szöge. Egyéb felszerelést nem láttam.
– Mégis – kérdem –, mit csinál itt egész nap egymagában? Ír-e legalább?
– Eszem ágában sincs – feleli –, még ceruzát se hoztam. Írok én eleget civilizált koromban! Hát mit gondol, miért vadulok el?
Mutatott egy fényképet. Innen készítette a putriajtóból. A fákról megismertem, nem hazudott az öreg. Gyönyörű jávorlapátos látszik a képen, bizalmasan csipeget a hóból kikandikáló bokrokon. Alig néhány lépésre a kunyhótól.
Ritka szép felvétel. Örültem, hogy a vad újságíróval találkozhattam.
*
Hat óra alatt érünk le Jack McLean tanyájára, ahol feljöttünkben megháltunk. Most is itt maradunk éjszakára, késő van már a Kenai-tavon való hosszú ladikázásnak nekivágni. Az idő sem alkalmas, sűrű köd fekszi meg a kellemetlenül hullámzó tó vizét.
Meleg vízzel töltött jókora sajtárt állított be szobánkba Jack. Jelenleg én ázom benne, a ropogó vaskályha tőszomszédságában. A sok ázást-fázást magunkból kifűteni, nem megvetendő élvezet.
Jó vacsora Jack konyhájában, földrengés nélkül.