A beteg bika nyomában

Mihály Márton vagyok, 16 éves középiskolás. Egy ízig-vérig vadászcsaládba születtem. Nagypapám, Mihály József 1961-ben kezdett dolgozni kerületvezető erdészként. A hivatása mellett 25 évig volt az Őrségi Vadásztársaság vadászmestere, s mind a mai napig aktív tagja.

Édesapám, Mihály Zsolt követte őt ezen a pályán. Ő 1995-től dolgozik hivatásos vadászként, és 1993-tól tagja ugyanannak a társaságnak. Keresztapám Bodonczi László erdőmérnök, és szintén tagja a vadásztársaságnak. Kisgyermekkorom óta, ha tehetem, elkísérem őket az erdőre. Nemcsak a vadászatokon, hanem az etetéseken és az erdei munkálatokon is szívesen vettem részt. A természetben töltött sok idő rengeteg élményt adott, ezekből mesélnék el egyet.

Az elmúlt évben a szarvasbőgés idején is, amikor csak lehetett, elkísértem nagypapámat az erdőre. Igyekeztünk a nehezen megközelíthető és vadászható helyeken kilesni a vadat, hogy a szarvasok mozgását figyelve segítsük apukám eredményes vadásztatását. Amikor a vadászvendégek már elfogytak, figyelmesek lettünk egy rejtőzködő, rendellenes agancsú bikára. A lővilág utolsó perceiben sikerült lencsevégre kapni. Látszott, hogy sem agancsban, sem testalkatában nem egészséges. A rövid videón is látszott természetellenes mozgása és viselkedése.

A következő alkalmakra már édesapámat kísértem el, remélve, hogy lehetősége lesz a bika elejtésére. Az esős idő és a kedvező szélmozgás is hozzájárult, hogy az átlagosnál nagyobb vadmozgást tapasztaltunk, s több bikát is láttunk. Nem számítottunk rá, hogy a keresett vad is köztük lesz. Meglepetésünkre, a többi szarvast elkerülve, ezúttal új irányból mutatta meg magát. Rossz kondíciója és mozgásának nehezítettsége is megerősítette édesapámat abban, hogy ez a bika nem való az állományba. Hosszú percekig szemben állt velünk, figyelve fiatalabb társait.

A szél kissé kavargott, féltünk, hogy a bika elugrik. Amikor végül keresztbe fordult, eldördült a lövés. A találatot jól jelezte. Nagyon lassan múlt el a fél óra, mire odamehettünk a rálövés helyére. A tüdővér biztató jelet mutatott. Az elugrás irányában jól követhető volt a bika útja, megtépett szeder és mély csapák jelezték menekülésének irányát. De 150–200 méter múlva, egy szálerdőben elvesztettük az addig jól követhető nyomokat. Kissé elkeseredve indultunk vissza a rálövés helyszínére.

Apukám végül úgy döntött, hogy másnap reggel Egressel, a hannoveri vérebünkkel térünk vissza, és újra próbát teszünk. Bíztunk benne, hogy az ő kiváló orra odavezethet minket a vadhoz. A vadászszerencse azonban mellénk szegődött! Visszautunk során, az erdő szélében, váratlanul észrevettük a már dermedt vadat. A bika haláltusájában egy félkört tett meg, és szinte visszatért a rálövés helyére. Közelről szemügyre véve már jól látszott, hogy egy korábbi lövés vagy egy másik bika által okozott sérülés indokolhatta gyengeségét, különös viselkedését és agancsának torzulását.

A zsigerelést követően azt is tapasztaltuk, hogy nem csak korábbi sebesülése okozhatta gyenge kondícióját. Az utóbbi években egyre gyakoribb a májmétely az őrségi szarvasokban és őzekben. Sajnos ez a bika is erősen fertőzött volt… Ez a vadászélmény is hozzájárult ahhoz, hogy elődeim példáját követve, ezt a szép hivatást válasszam majd a jövőben. Bízom benne, hogy édesapámmal és nagyapámmal még sok ehhez hasonló alkalmat élünk meg együtt, hogy aztán majd én is tudjak annyi történetet és kalandot mesélni gyermekeimnek és unokáimnak, amennyit én hallottam tőlük.

Mihály Márton