Portré Bótáné Batta Olgáról

A vadászat életforma. Mi, zöld kalaposok jól tudjuk, hogy kedvelt tevékenységünk nem egyszerűen munka, és véletlenül sem klasszikus értelemben vett sport vagy hobbi. Szolgálat, a természet iránt való, életre szóló elköteleződés, amelyet ki-ki a maga módján igyekszik minél többször megélni. Akadnak, akiknél ezek az ünnepnapok nem ritka alkalmak – esetükben az életforma nem költői túlzás, hanem tényközlés.

A Miskolc mellett, szinte a Bükk lábánál lakó Bóta család mindhárom tagja így éli „szürke” hétköznapjait. Bár e portré központi szereplője a família lelke, Olga, mégis nem lehet vele úgy beszélgetni a vadászatról, hogy férje, Pisti és fiuk, az ifjabbik István – vagy, amiként a legtöbben ismerik, Béka – ne kerüljön szóba, hiszen élményeiket szinte kivétel nélkül együtt élik át.

Olga világnézetét a Vadászhimnusz egyik sokszor idézett, emblematikus sora fejezi ki, miszerint „szent a családi tűzhely, mint hitem s hazám…”. S bár a vadászat az életének egyik legrégebb óta tartó szenvedélye, a lényeg számára nem a lövés, hanem a természet értelmes részévé válni.

Nagyapja, édesapja is vadászemberek voltak. Utóbbival gyermekként télen az erdőt járták, nyáron viszont a vízparton töltöttek több időt, horgásztak. Olgának a lelkéből fakad a természet mélységes tisztelete. A víz iránti elköteleződése a mai napig kitart, az Észak-magyarországi Regionális Vízműveknél dolgozik. Halkan, mosolyogva azonban megjegyzi: a vadászat valójában mindig jobban érdekelte.

– Amikor ötéves forma lehettem, édesapám a Bélusvölgye Vadásztársaságban lett tag – idézi fel azokat az esztendőket, amelyekben elkezdődött a vadűzés iránti kötődése. – A családunk életformáját elsősorban a vadászat határozta meg. A hétvégéket hasonló értékrendet valló emberek társaságában töltöttük az erdőn,
a vadászházban. Amikor tizennyolc éves lettem, az akkori elnöktől kaptam egy igazolást…

Amiről ezek után mesél, az egy olyan világot idéz fel, amely ma már nem létezik. A dokumentum arról tanúskodott, hogy felveszik tagjelöltnek. A tagság lehetősége édesapja közbenjárásával sem tárult fel varázsütésre, és ez szerinte így volt helyes. Egy évig bizonyított azoknak az embereknek, akik között amúgy is mindennapjait élte, mígnem letehette a vadászvizsgát, és megszerezhette első sörétes puskáját.

Olga történetének ma is aktuális üzenete van: a vadászat mesterségének elsajátításához idő kell, nem pedig bizonyítvány. Érdekességként érdemes megjegyezni azt is, hogy a Bóta család napjainkban már a harmadik generációval van jelen az említett vadásztársaság életében, ugyanis Béka megörökölte a nagypapa tagságát.

A legifjabb Bóta édesanyjához hasonlóan beleszületett a vadászatba. Még a családi fürdőszoba is erdei vadászház hangulatát idézi. Vadátvétellel is foglalkoznak, így a környék vadászai mindennapos vendégei otthonuknak. Nem meglepő, hogy Béka is puskával, távcsővel és fényképezőgéppel járja az erdőket-mezőket.

– A fiam novemberi gyerek, a születése előtti szarvasbőgést már együtt éltük át. „Nem volt más választása”, mint hogy vadász legyen belőle. Egészen kicsi kora óta vittük magunkkal az erdőre. Sokszor iskola után „kiszaladtunk” etetni, itatni. Pár éves lurkóként már egyedül akart lesre ülni. Mivel olyan történetekkel állt elő, amelyeket hittünk is, meg nem is, vettünk neki egy kamerát. Így kezdődött nála a természetfotózás…

Odahaza a csapból is vadászat folyt. A rókák, a szarvasok a mai napig bejárnak a telkünkre, vizsla pedig mindig volt a háznál. A gyermekem az otthon összeszedett tudást megosztotta másokkal is, az egykori óvodatársai például megtanulták tőle azt a bölcsességet, amelyet sok érett korú vadász sem tud, miszerint „a törött agancsszár nem selejtezési szempont”. Emiatt behívattak az óvodába, mert kijavította az óvó nénit…

Bótáék ennek ellenére nem akarták fiukra erőltetni a vadász életpályát. Nem szóltak bele a továbbtanulásába, ő mégis Sopront és az erdőmérnöki szakmát választotta, ami Olga szerint annyira szerteágazó hivatás, hogy bármerre is indul majd az életben, úgyis a természet közelében köt majd ki. Már Afrikában is kipróbálta magát a szakmában, egy dél-afrikai területen.

Olga is erdőmérnök akart lenni, de szülei lebeszélték róla, és mivel akkoriban versenyhorgászott, végül a vízgazdálkodás mellett döntött, azóta is első munkahelyén dolgozik. Ráadásul a víz elválaszthatatlanul kötődik az erdőhöz, ezért idejének jelentős részét a Bükkben tölti. A legjobban mégis férjével, Pistivel együtt szeret a természetben lenni.

Férjével egy vadásznapon ismerkedtek meg, bár a „nagy Bóta” – amiként urát az ismerősök becézik – már néhány évvel találkozásuk előtt kinézte őt magának. Igaz, nem személyesen, hanem egy, a Kiskegyedben Olgáról megjelent cikk apropóján, amelyre barátai így reagáltak: „Te, Pisti, ez a lány neked való…”

Olgának határozott elképzelése van arról, hogy nőként hogyan álljon helyt családjának férfi tagjai és a vadászbarátok között. Nem arról beszél, hogy mindennap vadhúsból készült étel kerül-e az asztalra. – Egy vadászó hölgynek nem kell túlszárnyalnia a férfiakat – magyarázza. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt, melyet ő szenvedélyes apróvadvadászként, sokszor elállóként, kürttel az oldalán él át a legszívesebben.

Az általános iskolában nyolc éven át hegedült, majd a kilencvenes években, amikor a hazai vadászkürtös élet elkezdett a semmiből kifejlődni, ő is kürtöt ragadott. A Bükki Vadászkürtösök oszlopos tagja. Kürtös karrierjének csúcsát az jelentette, amikor az Aggteleki Cseppkőbarlang hangversenytermében fújhatták el a Hallalit. Már 18 éves kora óta tagja a megyei vadászkamara különféle bizottságainak, jelenleg a vezetőségnek is; ezeket a feladatokat immár három évtizede látja el.

Nehezen lehetne találni olyan, a vadászathoz kapcsolódó témakört, amelyről Olgával és családtagjaival ne lehetne napestig „szakmázni”; mi valahol a gyermekeknek rendezett vadásztáboroknál fejezzük be a beszélgetést, amelyeket Bótáék éveken át szerveztek. Azonban ennek az írásnak is vége kell legyen, búcsúzásul pedig vendéglátónk legemlékezetesebb vadásztörténete felől érdeklődünk.

– A tavalyi bőgésben a férjem tagi bikáját ejthettem el. A vad régi „ismerőse” volt Békának, aki hat éven át figyelte az életét. Több hullajtott agancsa megvan, videofelvételek, fotók tucatjai… Sokáig fantáziáltunk a terítékre hozataláról, de valós esélyünk nem volt rá. Végül egy szeptember végi reggelen, immár sokadjára indultunk neki az erdőnek, amikor egy bőgőgócban, hat bika között megláttuk őt. A fejét éppen hátravetette, bőgött, majd egy kisebb riválisát hajtotta el a tarvadja mellől. Béka egyből kiszúrta, mert hat év alatt mindig jellemző volt agancsára az óriási hármas korona és az alul tűzött középágak, s nyomban a fülembe súgta: csak ezt a bikát kövessem a szememmel. A szarvasok a bőgés hevében majdnem minket is elsodortak, de végül egy izgalmas cserkelés végén sikerült elejtenem az áhított bikámat. 13 évesre bíráltuk, és ez számunkra minden agancsméretnél fontosabb szempont…