A vadászat öröksége

Interjú Komáromi Dezsővel

Komáromi Dezső meghatározó szerepet tölt be Vas vármegye vadászati közéletében, a helyi vadállomány sorsának alakításában. A köztiszteletnek örvendő szakember 70. születésnapja alkalmából barátai és családja társaságában vehette át a Hubertus-kereszt gyémánt fokozatát.

– Több mint 46 esztendeje vadászik. Mi volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt, hogy a vadászat az életének elválaszthatatlan része lesz?

– A családom miatt ezer szállal kötődöm a vadászathoz, ezért a sorsom nem is alakulhatott volna másként. Anyai nagyapám az ausztriai Rőtfalva körzetében bérelt területet, gyűjtötte a fegyvereket. Édesapám 1939-ben a bajor királyi hercegnél gyakornokoskodott, erdész és vadász is volt. Édesanyám Őriszentpéteren dolgozott az erdészetnél; akkoriban, az ’50-es években Szalafőn még dürgött a siketfajd…

Mondhatjuk, hogy a régi vágású vadászati kultúra vett körül. Mindemellett feleségem – akivel augusztus 16-án volt 50 éve, hogy megismerkedtünk – édesapja is erdész-vadász, a Celldömölki Széchenyi Vadásztársaságnak volt az elnöke. A vadűzés szeretete továbböröklődött, lányom és vőm is puskával a vállán járja az erdőket, az unokáim közül pedig a legidősebb kisleány gyakran érdeklődik: „Papa, mikor megyünk már vadászni?!”

– Területgazdaként miként látja a helyi vadállomány helyzetét?

– Húsz esztendeje bérlek 3000 hektárt Szeleste környékén. Hogy nagyobb rálátásom legyen a szakmára, elvégeztem a vadgazdálkodási technikusi szakot. Ám a gímszarvas kapcsán ezt is kevésnek éreztem, ezért Bőszénfáról, az ottani szakmai munka egyik koordinátorától, Nagy Máté hivatásos vadásztól kértem segítséget, aki segített bepillantani a szarvasgazdálkodás kulisszái mögé.

Engem kimondottan a bikák korosbítása érdekelt, azok az apró fogások, amelyekkel javítható az állomány minősége. Sokat tanultam tőle a vadföldgazdálkodásról, ezért nálunk 104 hektáron művelünk ilyen területeket; ezek zömén pillangós kultúra található, a maradék szántóföld.  Két évtizeddel ezelőtt 3–5 kilós trófeákkal térhettünk haza az egyébként kiemelkedő minőségű vadeltartó képességgel rendelkező területünkről – ma már nem számít kuriózumnak a 12–13 kilós agancs! Az én filozófiám egyébként így szól: érdemes megvárni, míg a bikák elérik a 13–14. életévüket. Bizonyos esetekben még másfél kilós tömegnövekedést is tapasztalhatunk. A titkunk csak ennyi: nincs lövési kényszer.

Az állomány középkorú részével viszont megyeszerte gond van: szerintem probléma, hogy januárban lehet 12 éves villás, 5 kiló körüli agancsú bikát lőni.

A vaddisznóval is így kell gazdálkodni. A kanokat nem szabad fiatalon elejteni. A mi területünkön – ahol nincs nagy zavarás, mellette pedig sok a vadrejtő sűrű – világosban is könnyen lehet vadkannal találkozni. A 4–5 éves agyarast sokszor nem lövetjük meg. Sokszor nehéz, de tudni kell nemet mondani. Ennek eredményeként minden évben esik több aranyérmes, 20 centiméter feletti kanunk. 2020-ban a Vas megyei rekord is náluk került terítékre 139,95 ponttal.

– A vadászati kultúra fontos önnek és a családjának. 2023 nyarán például Széchenyi Zsigmond tiszteletére emléktáblát állítottak Szelestén, a vadászház falán…

– Fiatalon sokat bújtam Széchenyi, Kittenberger és Nadler könyveit. Az épület régen az önkormányzat tulajdonában volt, omladozott, befutotta a borostyán és a lila akác… Megtetszett. És mivel volt rá lehetőségünk, 18 évvel ezelőtt megvásároltuk, felújítottuk vadászháznak. Az egyik szomszédom mesélte, hogy hajdanában ide járt vadászni Széchenyi Zsigmond. Elhatároztuk, hogy szakszerű segítséggel utána járunk, mi az igazság.

Gyorgyevics Tamás kutató segítségével kiderült, hogy az egykor itt élő báró együtt katonáskodott Zsigmonddal, innen származik kettejük barátsága és a közös vadászatok.

Az élet nagyon érdekes tud lenni. Még 1981-ben ellátogattunk a Plovdivban rendezett vadászati világkiállításra a feleségemmel. A magyar pavilonban egy Széchenyi-könyv is ki volt állítva, a kötet pedig pont a váti ősborókásnál lőtt őzbakjáról szóló fejezetnél volt nyitva. Vélhetően ehhez a történethez is kötődik eme épület, ezért is éreztük úgy, hogy emléket kell állítanunk. Nem felejthetjük el méltatlan módon elődeinket és az általuk kapott örökséget.

– Gyakran vadászik családja társaságában? Elmesélne egy emlékezetes közös történetet?

– Nincs annál felemelőbb érzés, amikor a feleségem és a kislányom oldalán járhatok az erdőn. Nejemmel sokat utaztunk Bosznia-Hercegovinába, Jajca környékére vadászni; elsősorban farkas és nagyobb vadkanok elejtése céljából járunk ide. A kanoknak vékony, hosszú agyara van, ezt saját tapasztalatból is tanúsíthatjuk; farkast még nem sikerült lőnünk… Egyszer a kislányunk is velünk tartott. A helyiek farkasvadásszá is avatták, ő pedig azt mondta nekünk, hogy még ennél is jobban fog örülni, ha egyszer mi is sikeresen hozzuk terítékre első ordasunkat, mert akkor már ő avathat majd minket…