Lőni nem csak vállból kell, hanem szívből is

Ha vadászatról van szó, meglehetősen csapodár vagyok. Tavasszal és hívásban az őz vadászata izgat, nyár közepén a gabonából kifeketéllő vaddisznó, szeptemberben a bőgő bika, októberben meg a barcogó dám. A sokak által jóval a bőgő gím mögé rangsorolt dám különösen kedves nekem.

A barcogás idejére már hullanak a levelek, lassan-szemérmesen vetkőzni kezd az erdő, ettől egészen más hangulata van. Többfelé is vadásztam dámra Magyarországon, Gyulajon, Guthon és Bockereken is. Sikerült nem csak szép élményeket, de irigylésre méltó trófeákat is gyűjtenem. Egyszer szerettem volna egy igazán kapitális, 6 kilogramm agancstömeg feletti dámbikát is elejteni.

Bockereken Oláh Miklós vadászmester kifigyelt egy ekkorának ígérkezőt, így a java barcogásban, a megbeszélt időpontban megérkeztem Vámosatyára. De este nem tudtunk kimenni, Miklós ugyanis még az előző vendéget kísérte. Másnap sötétben indultunk a fő barcogóhely felé. Olyan távol állítottuk le a kocsit, hogy csak a hajnali erdő neszeit hallottam, a barcogás első hangjai csak majd félórányi cserkelés után zenéltek bele a szívembe.

Mire a fő barcogóhelyhez értünk, már világosodott. Talán száz bika is barcogott ott! Volt közöttük sok jó, még több lőhető, selejt, minden. Csak az a bizonyos nagy bika nem… Barcogásban a dámok a hormonok tombolásának hatására kevésbé óvatosak, de így is nagyon elővigyázatosan kellett keresgélni közöttük. Több órán át kerestük a kiszemelt bikát, legalább tíz bikára rácserkeltünk, mert távolról úgy tűnt, mintha… de nem!

A végén már becsúsztunk a barcogóterület közepére, körülöttünk mindenütt dámok. Mikor egy-egy, a többinél nagyobb bikát láttunk, izgatottan kérdezgettem Miklóst: – Ez az? Ez az? – És amikor kiderült, nem ez az, olyan csalódott voltam, mint a gyerek, akitől elveszik a játékát. Lassan kezdtem beletörődni, hogy nem találjuk meg a nagy bikát. Láttam, Miklós is egyre reményvesztettebb.

Kétségbeesésemben azt javasoltam, menjünk távolabb a fő barcogóhelytől, hátha szerencsénk lesz
és belebotlunk a nagy bikába. Merre? Mondjuk… jobbra! Jobb ötlet híján mentünk. A Miklós által nekem kiszemelt nagy bikát arra sem találtuk, de belebotlottunk egy nagyon kívánatos, érdekes agancsú bikába. A lapátok mérete ugyan csak alulról közelíthette a 6 kilogrammot, de nagyon vastag agancsszárai voltak, rengeteg ág, közte rendellenesek is.

Ahogy mondani szokták, „mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem”. Addig nézegettük, mígnem arra jutottam, egyre kevesebb az esély a nagy bikára, ez pedig előttünk minden dámvadász álma… szóval rábeszéltem magamat (nem volt nehéz), hogy elejtsem. Letettük a lőbotot. A kibiztosított fegyverrel célozva, már csak arra vártam, hogy jó helyzetbe forduljon az addigra 150 méteres távolságba került vad, mikor Miklós észrevette a keresett nagy bikát.

Először azt hittem, csak viccel. Gondoltam is, hogy nem a legjobb pillanatot választotta a tréfára. Amikor tudatosult, hogy nem vicc, azt sem tudtam, merre keressem, addig annyira a másikra koncentráltam. Láttam, hogy Miklós a távcsővel tőlem balra néz, így abban az irányban keresve, végre magam is megláttam a nagy bikát. Olyan 120 méternyire lehetett, de már minket figyelt. Bármelyik pillanatban elugorhatott.

Nagyon elkapott a vadászláz! A lábujjam hegyétől a fejem tetejéig elzsibbadtam, vérnyomásom az egekben lehetett. Nagyon óvatosan átraktam a lőbotot. A bika pont szemben állt, felemelt fejjel figyelt felénk. Nem a legjobb pozíció. Ráadásul 7 mm SWT kaliberű fegyverem gyors, de viszonylag könnyű magja különösen könnyen elcsúszhat a bordakosáron. Ilyen lövéshez jobb a lassúbb, nehezebb lövedék, de azzal is kockázatos.

Szóval minden józan érv amellett szólt, hogy várjak, míg a bika keresztbe fordul. De annyira féltem, hogy elugrik! Annyira izgultam, annyira akartam, hogy jól beszorítva-kitámasztva a puskát, szemből rálőttem. Helyben összerogyott, nem ment egy lépést sem! A nagy izgalomból nagy öröm lett, rohantunk oda. Miklós hátramaradt, én léptem hozzá elsőnek, levett sapkával. Megfogtam az aszimmetrikus agancsát, így vettem birtokba.

Arra gondoltam, ez tényleg nekem volt megírva. Ha kérésemre nem megyünk oldalra, nem találjuk meg. Ha a másik bika jobban állt volna, előbb rálőttem volna. Ha Miklós egy-két másodperccel később veszi észre ezt, már rálőttem volna a másikra. Ha nem vállalom a kockázatos szügylövést, valószínűleg elugrott volna. De minden „ha” ellenére, beteljesült egy vadászálom. Ez a legemlékezetesebb dámvadászatom.

Zsigrai Ádám