Dámbikaesetek

Egy kb. 50 holdas, áthatolhatatlan sűrűségű fiatal makkos erdőnk egyik parcellájában, napok óta figyeltem már két dámbika kitartó verekedését, és a vadőrömnek sikerült a csapattal járó, elsőrendű hatalmas lapátost is egyszer-egyszer meglátni, amint hajnalban, bizonyos helyeken beváltott a megszokott sűrűbe a teheneivel. Egy alkalmas helyen aztán, a parcellát határoló útkereszteződés egyik bokra alatt, zöld ágakból felépítettem a leshelyemet. A megszoktatás miatt aztán néhány nappal később, egy szép napon, helyesebben egy reménybeli szép hajnal előtt nekiindultam a vállalkozásnak.

Még sötét éjszaka van. A fogyó hold bágyadt fénye csak annyira szűrődik át a szálerdő lombsátorán, hogy nagyjában tájékozódhassam a leshely felé menet a gazos, alig járt erdei úton. Künn a 3-4 méter magas fiatal tölgyest és széles léniáit már elönti a sápadt holdvilág. Nesztelenül közeledünk a vadőrömmel a kis lombpáholyunkhoz a keresztútnál levő bokor tövében, és némi fészkelődés után elfoglaltuk a helyünket, lehetőleg olyan kényelmes pozícióban, hogy egy-két óráig ne kelljen feleslegesen mozgolódni. A lombos ágakból készült kerítés egy-egy résén át jól látom az előttem és tőlem jobbra fekvő, a sűrűséget szegélyező, széles utakat.

A hátam mögött vadőröm figyel. Szélcsend van, egy levél sem rezdül. A végtelen csend és nyugalom szinte fizikailag érzékelhető. Fokozza és aláfesti ezt a nagy békességet a szabályosan ismétlődő tücsökcirpelés. Egy-egy távoli tanyai kutyaugatás vagy kakaskukorékolás szól csak arról, hogy valahol ember és élet is lakozik e tájon. A csillagok élénken pislognak a fekete égbolton. A hold méla fénye pedig kísérteties meszes fehérséggel hinti be az utat és a bokrokat. Az árnyékos oldalak csipkés szélei tintafeketék. A képzelet hol itt, hol ott formálja ki egy látni vélt állat kontúrjait, míg a hosszas mozdulatlanság meg nem győz a tévedésről.

A szinte áhítatos csendben lassan múlik az idő. A mellettem levő bokorban megszólaló első madárhang szinte idegesítő lármának tetszik. Pont öt óra van. Itt is, ott is megszólal egy-egy ébredező fácánkakas, közeledik a hajnal. A keleti égtáj már egy árnyalattal világosabb, mint nyugaton. A hold ragyogó ábrázata, mintha betegség bántaná, mind fénytelenebb, sápadtabb lesz. A bokrok eddig éles körvonalai lassan valami bizonytalan szürkébe mennek át, minden kontúr elmosódott. Egy-egy kis szellőfuvalom jelentkezik, hol erről, hol arról. Az utakat vékony pára üli meg, amelyen bár átlátni, de mindent természetellenesen megnagyít.

Egyszer csak a vadőröm óvatosan megrántja a kabátom csücskét, előremutat az úton, de szabad szemmel nem veszek észre semmit. A látcsövön át azonban látok a párás homályos levegőn át, még igen messziről közeledni egy nagy szürkés állatot, hatalmas széles koronával a fején. Még messze van, vagy 300 lépésnyire. Gyanútlanul, gyors lépésekkel tart felénk. Jellegzetes ringó, rugalmas, erőtől duzzadó a járása, a homlokán karhosszúságú, szélesen elálló líraszerű lapátjait mintha egyensúlyozná, olyan kecsesen, könnyedén jön közelebb. Ez a várva várt nagy bika!

Nem időzik. Látszik sietős igyekezetén, hogy elkésett egy kicsit, bántja a derengés, szeretne már otthon lenni biztos, megszokott tanyáján, a sűrűségben. Felhasználom az alkalmat, amíg ilyen távol van, leeresztem a látcsövet, és a fegyveremet felemelve s kényelmesen a térdemre támasztva, most már a céltávcsövön át figyelem tovább a közeledő bikát. Egyszerre csak bizonytalan lesz a járása, meg-megáll, magasra felveti a vastag izmos nyakán ülő tömzsi fejét, szimatol. Néhány bizonytalan lépést tesz előre, aztán hirtelen megtorpan, és feltartott fejjel mereven kezdi nézni a leshelyünket, pedig még vagy 150 lépésnyire van tőlünk.

A derengésben, a sűrű lomboktól jól fedve, mozdulatlan alakunkat lehetetlen, hogy lássa; talán a kavargó hajnali szellőcske vitt valami hírt felőlünk. Mintha egy ötödik érzékkel rendelkeznék, valamit nem talál rendben valónak, azt biztosan látom a viselkedéséből. Gyorsabban kezd verni a pulzusom, szinte a nyakamban érzem a szívemet dobogni, mély lélegzéssel igyekszem magamat megnyugtatni. Közeledik a napokon át várt nagy pillanat – csak nem fogom most elidegeskedni a dolgomat! Átvillan az agyamon, hogy ezek után vagy hirtelen sarkon fog fordulni és eltűnik, vagy már most lőnöm kellene.

De 150 lépésről, a hajnali homályban, a szügye csak nagyon bizonytalan, kis célpontot mutat. Napok óta várok erre a pillanatra, most nem szabad elhamarkodni a dolgot! Talán mégis megnyugszik, és lassan bevált a sűrűbe – akkor a váll-lapját kell, hogy mutassa, ez lesz a kellő pillanat… Merev mozdulatlanság mindkét részről. A maximumig fokozott idegállapotnak e perce egy örökkévalóságnak tetszik. Végre lassan jobbra fordul, és készül belépni a sűrű cserjésbe. A szálkereszt pontosan a váll-lapján fekszik; egy enyhe ravaszérintés, és ostorpattogásszerű robajjal megindul a bika sorsa, megy a golyó az útjára.

A lövés pillanatában a puskacső felvágódik, és a távcsőben elvesztem a célpontot; egyben nagy megkönnyebbülés fog el – végre, csak hogy túlvagyunk már rajta! –, bár még nem tudom, mi az eredmény. Érzem azonban, hogy a lövés jól talált. Hátrafordulok a mögöttem kuporgó vadőrhöz, aki a látcsövön át figyelte a történteket. – Jelzett-e a bika? – Hát igen; azt hiszem… A lövés pillanatában 180 fokkal megperdült a tengelye körül, és az ellenkező oldali sűrűség felé tartott, de egy-két ugrás után, éles ívben, ismét visszafordult, majd beugrott jobb felé, ahová eredetileg is igyekezett…

Hát, bizony ezt lehet így is, úgy is magyarázni, de biztos, hogy nem tipikus jelzés. Pedig érzem és egyre hajtogatom, hogy a lövés jó volt, a Mauser Magnum pedig nem szokott cserben hagyni, ha csak őrajta múlik… Na, mindegy; most ráérünk egy félórát, amíg kivirrad teljesen; talán addig elfekszik, vagy talán egy-két lépésnyire a sűrűben elterülve találjuk meg. Egy kis baj van azonban a gondolatsorral – egy kicsit sok benne a „talán”… Rágyújtok egy cigarettára; mára már elég volt a jóból. Fokról fokra egészen kivilágosodik, az első napsugarak magasan felszökkennek a láthatáron. Lassan megelevenedik minden körülöttem.

Itt egy tapsifüles moszatol, nagy buta szemét minduntalan ránk mereszti, majd vakon baktatva, alig néhány lépésnyire megy lassan el páholyunk előtt, úgyhogy csaknem fülön foghatnám az ipsét. Körülöttünk mindenütt tollászkodó fácántyúkok futnak ki az utakra, és köztük néhány örökké figyelő szemfüles kakas sétál a léniánkon. Ébredezik minden, indul az élet, itt a reggel az erdőn. Na, most már indulhatunk, gyerünk a tett színhelyére! Lássuk, mi a helyzet! Kilépve, 150 lépés a távolság leshelyünk és a hely között, ahol a bika állott. De mi ez? Se szőr, se vér! Hiába kutatom át az út minden fűszálát, a cserjék leveleit – semmi nyom.

Lassanként nyugtalanság, elkedvetlenedés lesz úrrá rajtam. Lehetetlen, hogy elhibáztam; de hát akkor hol az ördögben van legalább egy kis nyoma a találatnak?! Ekkor a vadőr tíz–tizenöt lépéssel távolabb rámutat a földön egy ujjnyi vastag, letörött galagonyaágra. A föld felett jó egy arasznyira el van lőve a töve – a szívós rostokon látszik az erőszakos szakítás nyoma. Mintha hideg vízzel öntöttek volna végig. Mégis elhibáztam a bikát! Mert olyat még nem hallottam, hogy a nagy sebességű expanzív golyó szilánkjai, ha átmentek egy bikán, még egy ilyen szívós, vastag ágat le tudnának vágni! Méghozzá arasznyira a föld felett…

Érthetetlenül rossz lövés! Hasztalan azonban minden mérgelődés, a tények beszélnek. Szótlanul ballagunk hazafelé. Egy kicsit a tekintélymentés érdekében is kiadom a rendeletet, hogy délután kijövünk – megfelelő kutya hiányában – három-négy emberrel, és átkutatjuk a lövés környékén a bozótost – magamban gondolom –, nem sok reménységgel. Délután, nyolc–tíz lépésnyire egymástól, fel s le átkeressük a sűrűséget. Vagy harminc–negyven lépéssel beljebb, egyszerre csak elkiáltja magát a vadőr: – Megvan a bika, itt fekszik! – Odaverekedem magam a sűrű ágakon, bokrokon keresztül: ott fekszik mozdulatlanul, egy félszobányi tisztáson.

Mint Belzebub, olyan fekete. Tömzsi teste elnyúlva, a homlokán gyönyörű korona, hatalmas, arasznyi széles lapátok, mint a szétterpesztett kéz ujjai, olyan fogakkal. Micsoda pompás állat! A lövés bal oldalt, kissé mélyen érte a szegycsontot. A túloldalon nagyobb kilövés. A szegycsonton az ólommag különválhatott, az ütötte át tíz lépéssel odébb az ágat.

Tanulság ebből az, hogy a jelzés és nyom nélküli lövés után is lehet jó találat. Ezért kutassunk mindig jól a vad után, különösen akkor, ha a szinte csalhatatlan érzésünk is azt súgja, hogy a lövés talált!

[Nimród Vadászújság, 1935., 33. szám alapján]

Dr. Jung Géza