Pintér Norbert kollégánk alábbi írása azt a mondást juttatja eszünkbe, hogy a vadász és a puskája olyan, mint a kertész és az általa használt metszőolló. A gondosan, nagy szeretettel fenntartott egyensúlyt a természet meghálálja.
Esik a hó. Puhán betakar kopott füvet, tarlott fát és színtelenre fonnyadt őszi virágot, s a fehér takaró alatt békésen elnyújtózva alszik a kert.
Csak a madáretető környéke hangos. A madarak zajos sürgésében ott van a félelem, mert jön az éjszakai zimankó, a hajnali fogcsikorgató hideg és a távoli másnap kilátástalansága, ahol hótakaró rejti el a soványka eleséget.
Bár mostanában már megszokták az állandó gondoskodást, ami kölessel kevert napraforgó formájában naponta jelentkezik.
Volt, hogy egy hosszadalmas hét után a szombat olyan simán érkezett, hogy csak valamikor késő délelőtt ébredtem fel, és a szellőztetéshez kinyitott konyhaablakon zsibvásári hangzavar szűrődött be a lakásba.
Verebek reklamálták hangosan az elmaradt magkeveréket, s bár a cinegék és a tengelicek csendben voltak, a csillogó fekete szemek végig követték, ahogy feltöltöttem az etetőt.
Mire visszamentem a konyhába, már vidám sürgés volt a madárház környékén. Mint most is.
Legalábbis vidámnak tűnik, ugyanis feleslegesen hangos, ami azért baj, mert az előbb-utóbb felkeltheti a szomszéd kandúr érdeklődését is. Egyelőre nincs baj, mert a hatalmas macska a szomszédék teraszán üldögél, s úgy tűnik, hogy a bizonytalan vadászatot nem vállalja a hóesésben.
Madaraim tehát biztonságban vannak, s ha lehet, még hangosabban dúskálnak a kihintett eleségben.
- Kész vagy már? – néztem fiamra, aki hatalmasakat toppantva próbált kényelmes helyet találni lábainak az én régi vadászcsizmámban.
A csizma hibátlan, a gyerekre is kifejezetten büszke vagyok, a probléma gyorsan növő sarjam lábaiban van.
Éppen kinőtte a kamaszkort, hogy fiatal felnőttként egyedül próbáljon meg helyt állni a nagybetűs életben, s hogy biztosabban álljon, hatalmas lábakat növesztett. Mindenesetre mára magasabb, mint én, és csizmáim nyögve tiltakoznának a beléjük erőltetett végtagok miatt, ha ez szokásuk lenne.
Most vadászni készültünk, s én nem titkolt apai büszkeséggel nézem fiamat, aki – ha sikerül megfertőznöm a vadászat vírusával – egyszer majd a nyomomba lép.
Egyelőre még halványan pislog benne a vadászat lángja, de amikor csak tehetem szítom benne a tüzet, hátha fellobban a mindent elemésztő lobogás, aminek fényénél felismeri a természet szeretetét, aminek része a vadűzés szenvedélye is.
Volt már mellettem nyulat cipelő hajtó, nádtövén libát leső kísérő, és magasles sarkában unalmában bóbiskoló. Jött, ha hívtam, de amióta szárnyát próbálgatva kirepült a családi-fészekből, nagyon megritkultak ezek az alkalmak.
Január van, amikor a hosszadalmas karácsonyi ünnepek dőzsölése után, jól esik egy kicsit havat taposni, puskával a vállon nagyot sétálni.
Mi is hasonlót terveztünk. Barátom meghívott minket egy évkezdő vadászatra, ahol a dámszarvasoké volt a főszerep, mert…
- Kellene nekem néhány ünő a konyhára, segíthetnél a hétvégén meglőni őket! – csábított telefonon, és én örömmel mondtam igent, bár azonnal hozzátettem, hogy – ha már itthon van – vinném magammal a gyereket is.
- Semmi akadálya, majd egy kicsit összeszorulunk a szánon.
- Sok jó ember kis helyen is elfér – kedélyeskedtem, aztán végig gondolva újra, hogy mit is hallottam, visszakérdeztem.
- Szánon? – mert megjelent előttem egy kétszemélyes ródli emlékképe, amin a gyereket húztam iskolába húsz évvel ezelőtt.
Megráztam a fejemet, hogy elűzzem belőle a szánkán kurjongató iskolás fiam képét, és már újra értetlenkedni akartam, amikor barátom tovább folytatta.
- Tudod, hogy a lovas iskola hozzám tartozik.
- Tudom.
- Napok óta havazik, olvad, fagy és most megint esik a hó.
Kinéztem az ablakon, és beleegyezően bólintottam.
- Esik.
- Meg kell jártatni a lovakat, szénát is akarok kivinni az erdőre, gondoltam összekötjük egy vadászattal, és elővesszük a lovas szánt.
Végre megértettem. Ezért vettem elő téli hacukát a fiamnak, és kerestem meg neki az öreg csizmákat, amelyek némi toporzékolás után, végre rásimultak a nagyra nőtt lábakra.
Alig kétórányi óvatos autózás után megérkeztünk a lovardához, ahol Józsi kocsis – civilben régi vadászcimbora – már serényen törölgette az istálló elé kitolt szán üléseit.
- Beporosodott tavaly óta – magyarázta –, de mindjárt készen vagyok és indulhatunk. A főnöknek közbejött valami, csak hármasban megyünk.
Kicsit sajnálkoztunk az elmaradt barátkozás miatt, de aztán segítettünk néhány szénabála és egy nagy zsák ocsú felrakásában, amíg Józsi elővezette a lovakat.
- Milyen jópofa apróságok! – csodálkoztam rá a két nagysörényű lovacskára. - El fognak bírni bennünket?
Józsi azonnal megbántódott.
- Ezek huculok, és – nézett rám sértett önérzettel – elhúznának téged autóstul, puskástul. Egész évben gyerekek lovagolnak rajtuk, de a kis hintóba is őket fogjuk, ha a főnök kocsikázni akar.
- És bírják még a paripák? – fésültem bele ujjaimmal a rudas sörényébe.
- Te már régen beledöglöttél volna abba, amit csak az idén eddig elvittek a hátukon – nézett rám Józsi hamiskásan mosolyogva – de ne ácsorogjunk itt, mert megfáznak, és a főnök leszedi rólunk a keresztvizet.
Ezt már gyeplővel a kezében, a bakon ülve mondta. Felcihelődtünk hátra a fiammal, és kényelmesen hátradőlve, mélyen beszívtuk a rácsos ülőkének támasztott széna illatát.
- Hajts kocsis! – akartam valami jávorpálos úri eleganciával előre szólni, de a lovak nem vártak rám, és akkorát rántottak a szánon, hogy lecsúsztam az ülésről.
Józsi szabadkozva nézett ránk.
- Lefagyott a talp, és ilyenkor rángat – aztán meglegyintette a szárat.
Kapaszkodtam, de a kis lovak az előzőekhez képest simán belefeküdtek a hámba, s a szánkó hangtalanul siklani kezdett.
A végtelen hómezőn őzek álldogáltak, a bokrok alatt fácánok keresgéltek, s a keményre taposott havú úton egy nyúl szaladt előttünk. Előbb elvégeztük a ránk bízott munkát; az erdőszéli fácánetetőket megtöltöttük ocsúval és az őzetetőket szénával.
Aztán elővettem tokjából a puskát.
- Megpróbálod, Öcsi?
Fiam elpirult és lelkesen bólintott. Lőtt már velem szajkót, kacsát, sőt lesen ülve rókát is zsákmányolt mellettem, de ez lenne az első nagyvadja.
Csend volt. A lovak halk dobogását elnyelte a hó, csak a szerszámok zörrentek alig hallhatóan, ahogy bekanyarodtunk az egyik erdei útra. Az akácost pár hektárnyi tölgy váltotta, majd egy új telepítésű nyaras után öreg fenyves állt az út szélére. Mélyen bent a sorok között néhány dámszarvassal.
A kocsis megrántotta a gyeplőt, s az apró huculok azonnal megállították a szánt.
A kis rudliban volt minden. Bikák, tehenek és borjak álldogáltak a fák alatt.
A messzelátó kényelmesen válogatott az ünők között, amikor valami szokatlan ütötte meg a szememet.
Az egyik korábban tehénnek nézett vadat határozottan fiús külsővel áldotta meg a természet. Lábai közt jókora szőrpamacs hintázott, de a fejéről hiányoztak a csipkés agancslapátok.
Helyettük – hiába erőltettem a szemeimet – csak diónyi dudorokat láttam. Józsi kezébe nyomtam a távcsövet.
- Szerinted?
- Szerintem – nézte feszülten pár pillanatig a dámokat – szálljatok le, és próbáljatok meg rájuk cserkelni! Gombos bika.
A puskát vállra dobtam, a lőbotot fiam kezébe nyomtam.
- Vigyázz, hogy ne kalimpáljon! Ha zörög, elugranak.
A fenyves halkan zsongott, s mi elindultunk a sorok között, hogy lopjunk a távolságból. A tűlevél szőnyeg puha bársonyként simult a lábaink alá, s nekünk csak a száraz ágakra kellett ügyelnünk, nehogy egy óvatlan ágroppanás elijessze a vadat.
Egy pillanatra megálltam, s az ágak takarásában ismét megkerestem a dámokat. A kép nem változott, csak az egyik tehén feküdt le közben.
- Óvatosan! – súgtam hátra fiamnak. - Pár lépés már csak és megpróbálhatjuk.
A gyerek sápadtan intett és fogai összekoccantak az izgalomtól. Mosolyogva néztem rá: – magamra emlékeztetett.
- Mindenhol a nyomomban! – mondtam alig hallhatóan, és újra elindultam.
Egy lépés, még egy, aztán csak álltam és rázott a hangtalan nevetés. Fiam szó szerint a sarkamon állt s én nem tudtam tovább lépni.
- Bocs’ apa! – tátogta hangtalanul.
- A nyomomba, Öcsi! Ne a lábamra! – súgtam, de aztán a következő métereket már gond nélkül tettük meg együtt.
Jó helyünk volt. A hatalmas lucfenyők katonás sorából itt néhány fa hiányzott, s mi kényelmesen nekikészülhettünk a lövésnek. A puskát fiam kezébe nyomtam, s a cserébe kapott lőbot lábait szétnyitottam.
Hangtalanul helyet cseréltünk, s én a földre kuporodtam.
A messzelátó újra átbogarászta a kis rudlit; a mi bikánk jobb szélen álldogált egy borjúval.
- Látod rendesen? – leheltem a fiam felé. - Jobbról a második.
A gyerek bólintott, és akkor gondolatban elengedtem a kezét. A leckét jól megtanulta, s most a számonkérés pillanatában egyedül hagytam. Neki kellett számot adni arról a tudásról, amit örökségként vadászőseitől kapott, s azokról az ismeretekről, melyeket az elmúlt években mellettem szerzett.
Összerezzentem, ahogy a lövés éles csattanása összetörte az erdő csendjét…
Itthon vagyunk.
A januári délután utolsó napsugaraitól kísérve, újra feltöltöttük a madáretetőt. Kukoricaocsút és szénát vittünk a téltől meggyötört vadnak, s napraforgómagot hintettünk a kerti madaraknak. Életet vittünk az erdőre, és ugyanezt tesszük itthon is. Ilyenkor úgy érezzük, hogy emberek vagyunk.
Cinegék váltják egymást az etetőn, aztán elrebbennek, mert néhány nagy csőrű meggyvágó érkezik, és senkit és semmit nem tisztelve elfoglalják az egész madárházat.
Fiamra nézek, aki csendes szemlélődéssel nézi a kinti sürgésforgást.
- Ma rengeteg életet mentettünk meg, hogy cserébe elvehessünk egyet – gondolkodik hangosan. - Szerinted megérte, apa?
Óvatosan összeterelem a gondolataimat, nehogy rosszul válaszoljak, mert érezhetően kényes határvonalon áll fiamban a vadászönérzet. Talán most dől el benne visszavonhatatlanul és véglegesen, hogy tovább viszi az ősi vadásztradíciót, vagy leteszi a puskát, hogy csupán csendes szemlélője legyen a természetnek.
- Szerintem az egészséges egyensúly a legfontosabb – teszem vállára a kezemet.
Elfordul az ablaktól, és rám néz.
- Odakint az etetőknél?
- Ott is, fiam... meg odabent a lelkedben!