Itt van a meteorológiai ősz, vele együtt pedig a várva várt szarvasbőgés. Ez azt is jelenti, hogy egyre hamarabb sötétedik, egyre később kel fel a nap. Nagy eséllyel a korai vadász reggel még sötétben indul a vadászterületre, és egy késő délutáni, nem teljesen jól sikerült lövés után, könnyen egy sötétbe nyúló utánkeresés kellős közepén találja […]
Mára a különböző éjszakai eszközök a vadászat szerves részévé váltak. Vannak, akik számára új világot nyitnak a vad megfigyelése, megismerése, vadászata terén. Mások számára csábító lehetőség a jogi és etikai szabályok megkerülésére. Megint mások elítélik és figyelmen kívül hagyják ezeket. Az olyan eszközökkel, melyek így vagy úgy a vadásztársadalom nagyobb részét érintik, foglalkozni kell. Cikksorozatunkban […]
Hagyomány és technika a folyamatosan változó világban Megtisztelő felkérést kaptam: a megújuló Nimród hasábjain ezentúl az online vadászati tartalomkészítők is rendszeresen helyet kapnak, elsőként pedig én oszthatom meg gondolataimat az olvasókkal. Adta magát, hogy ne egy konkrét eszközről vagy technológiai újdonságról írjak, hanem – az alkalomhoz talán jobban illően – magáról a változásról. Arról, hogyan […]
A Nimród Vadászlap olvasóinak és jóbarátainak szíves segítését kérjük, hogy felszabadult erdélyi vadásztestvéreinkkel a megszakított közösséget és együttműködést megújíthassuk.
Legyenek szívesek velünk közölni erdélyi vadászismerőseik nevét és címét, hogy részükre mutatványszámokat küldhessünk. Hisszük, hogy szívesen fogadják lapunkat, hiszen eddig csak lopva olvashattak magyar lapot. A Nimród Vadászlap éber őre és gondozója a magyar vadászok és vadászat érdekeinek, célja az ősi magyar vadászerények ápolása s az ifjú vadásznemzedék jóirányú nevelése. Nagy és fontos feladatok várnak megoldásra: elpusztult vadállományunk helyreállítása, a vadásztörvény revíziója s az újonnan felszabadult területek értékesítése. Ehhez a munkához új munkásokra is van szükségünk, reméljük, hogy erdélyi testvéreink segítségével előbbre vihetjük a magyar vadászat ügyét Azért kérjük lapunk olvasóinak szíves támogatását, szerezzenek új munkásokat a magyar vadászat ügyének, ajánlják és terjesszék a Nimród Vadászlapot, hogy feladatának minél sikeresebben megfelelhessen. A vadászati ügyosztály eddigi vezetője, Kelecsényi Miklós min. tanácsos más fontos nemzetgazdasági beosztást kapott. 1935 óta állt a vadászati ügyosztály élén, s az ott végzett ötévi munkásságával kiérdemelte a magyar vadásztársadalom hálás köszönetét, mert szeretettel és teljes odaadással szolgálta a magyar vadászat ügyét. Egyebet nem kell említenünk, mint a legutóbb megjelent miniszteri rendeleteket, melyek az átvészelt vadállomány megmentését célozták, s melyek a közigazgatás kötelességévé tették a vadvédelmet, s ezáltal nemzeti üggyé emelték.
Mindnyájunk örömére és megnyugtatására szolgál, hogy az ügyosztály vezetésében méltó utóda lett Bárcziházi Bárczy Elek mint tanácsos, akitől, mint ízig-vérig vadászembertől biztos reménnyel várhatjuk a mai eléggé súlyos vadászati feladatok sikeres megoldását. — Liedl Károly amerikai munkatársunk rajza — amint azt a figyelmes szemlélő azonnal észreveszi — nem a mi hosszúcsőrű kedves madarunkat ábrázolja, hanem az észak-amerikai erdei szalonkát.
— A tenyészanyag megszerzésének és elosztásának ügye foglalkoztatja most a földművelésügyi minisztérium vadászati osztályát. A jelen helyzetben igen nehéz a feladat, de úgy tudjuk, hogy az ügyosztály vezetője minden lehetőt elkövet, hogy elpusztult vadállományunk helyreállítását lehetővé tegye. Sajnos, a nagytenyésztőket, akik eddig a tenyészanyag nagyrészét szolgáltatták, önző szempontok vezetik, ki akarják használni a helyzetet, s nem támogatják ajánlataikkal a minisztériumot. Ez arra vezethet, hogy felsőbb helyről majd revízió alá veszik azt a kontingenst, melyben meg van állapítva, hogy a Mavad mennyi élővadat tartozik átvenni az egyes tenyésztőktől. Sőt, ha a nagyterületek tulajdonosai vagy bérlői azzal az indokolással, hogy kevés a vad, nem támogatják eléggé az ügyosztályt a tenyészanyag beszerzésének ügyében, megtörténthetik, hogy a földművelésügyi minisztérium még szűkebbre szorítja pl. a nyúl lövésének tilalmi idejét, s akkor kárba veszett a spekuláció. Most elsősorban a vadállomány helyreállítása a fontos. Úgy hírlik, hogy csak oly területek igényelhetnek tenyészanyagot, ahol a vadállomány léte a kellő felügyelet és ápolás, valamint a terület nagysága által biztosítva van.
— A m. kir. Madártani Intézet azzal a kéréssel fordul a magyar vadásztársadalomhoz, hogy a most megindult vadászati idény alkalmával, hasonlóképpen tavasszal se dobják el a lelőtt vagy méregtől frissen hullott dolmányos vagy szürke varjakat (Corvus corone cornix L.), hanem azokat árumintaként szíveskedjenek az Intézetnek megküldeni. Kérjük a feladó nevét, valamint az elejtés helyét a küldeményre minden esetben ráírni, mert adat nélküli, valamint megcsonkított példányok a vizsgálatra alkalmatlanok.
— A halászó pézsmapocok. Nimródunk augusztus 20-i számában közöltem egy megfigyelésemet, mint olyant, amely ritkaságánál fogva érdeklődésre tarthat számot. Úgy látszik, ebben a feltevésemben nem is csalódtam. A Magyar Vadászújság aug. 5-i számában ugyanis Gyöngyös-Halászi Takách Gyula szerkesztő úr foglalkozik megfigyelésemmel. Előre is kijelentem, hogy nem akarok polemizálni, mert hiszen csak olyasmit ír, amit magam is elfogadok. Sőt adatainak kiegészítéséül még azt is közlöm, hogy személyes ismerősöm volt egy háznál nevelkedett őzbak, amely disznóölés alkalmával lopdosta a szalonnadarabokat, s jóízűen megette azokat. Ahogy akkor nem vontam kétségbe az őznek növényevői mivoltát, éppen úgy nem fogom rá a pézsmapocokra sem, hogy ragadozó. Ezt különben hangsúlyozom is közlésemben. Azt sem állítottam, hogy a pézsmapocok megette a fogott halat, csak annyi idő telhetett el, amennyi alatt a halat elfogyaszthatta. Határozottan csak azt állítom, amit láttam, éspedig elég hosszú ideig láttam ahhoz, hogy jól meg is figyelhessem, hogy t. i. a pézsmapocok halászott, fogott is halat s ezzel kiúszott az említett fűzfabokorba. A többi már csak feltevés, és mint ilyent is írtam le. Kétségtelen ugyanis, hogy a pézsmapocoknak valami célja volt a hallal, ha egyszer halászott rá, megfogta és kiúszott vele a partra, ahonnan bizonyos idő elteltével a hal nélkül tért vissza. Minthogy aligha szánta piaci értékesítésre, legalábbis valószínű, hogy megette. Ha pedig egyszer megette a halat, valószínűleg, megeszi máskor is, ha netán megint gusztusa támad rá. De ha megeszi a halat, akkor az ikrát sem vetheti meg, mert hiszen könnyen hozzájuthat. Körülbelül ez volt a gondolatmenetem. És így gondolkodom most is. Különösen azóta, amióta a nagy Brehmben elolvastam az idevágó részleteket. Nem elégedtem meg csak azzal, amit a pézsmapocokról ír, hanem körülnéztem egy kicsit rokonsága közt is, nevezetesen a vizi pocoknál (Arvicola terrestris L.). Erről ugyanis azt mondja Brehm, hogy életmódja sokban emlékeztet a pézsmapocokéra. Ez is növényevő, ez is «rendesen a nád szárával táplálkozik» vizekben. De milyen érdekesen! Azt írja róla Brehm: Valóságos ebédlőasztalt készít magának, ezeket az asztalokat zöld sásból tákolja össze, s a víz színe fölött néhány centiméternyire a megtördelt nádtörzsekre erősíti. Az asztalokat szilárdan készíti; átmérőjük 20—30 cm, s fölül egészen laposak. Ezeket az állat csak nyugvó- és étkezőhelyül használja. A vizipockok nyáron csaknem kizárólag náddal táplálkoznak; miután a nádszálat a víz szintjében lerágták, szájukba véve a legközelebbi asztalig úsznak. Odaérkezve felegyenesednek, a nádszálat kezeik közé fogják, s addig majszolnak, míg el nem fogyasztották. Ha eggyel végeztek, mást hoznak, s ezt, ha senki sem háborgatja őket, addig folytatják, amíg teljesen jól nem laknak. Eddig tehát tökéletesen növényevő. De ír róla Brehm egyebet is: A vizekben rovarok, ezek álcái, békaporontyok, kishalak és rákok is szerepelnek a pocok étlapján. A szárazföldön megtámadják a mezei pockokat s más kis rágcsálókat stb., stb. íme tehát egy kimondottan növényevő, amely azonban nem veti meg a halat sem! Jól tudom, hogy a vizipocok nem pézsmapocok, s így azért, amit a vizipocok tesz, nem lehet a pézsmapockot felelősségre vonni, de a fentiek mégis csak arra vallanak, hogy legalábbis nem lehetetlen, hogy a pézsmapocok is megeszi a halat. Más szóval: per analogiam bizonyítanak.
De nézzük csak már most a pézsmapockot (Fiber zibethicus L.)! Igen érdekes dolgot találunk róla Brehmben: — «Időnként a hód módjára, egy-egy kis lökést ad magának a farkával, s azután villámgyorsan eltűnik a víz alatt (Ahogy én is megfigyeltem!), ezzel élénken emlékeztetve néhány vadruca és vöcsök ügyességére és gyorsaságára, amint hirtelen alábukik, ha rálövünk. Tíz vagy húsz méternyi távolságban ismét felbukik, s esetleg társaihoz csatlakozva velük közösvadászatra indul,…» Audobon és Bachmann így írnak róla: Azt is mondják, hogy nagyon szereti a kagylókat. És vadászni indul. Igaz, a kagyló nem hal. De az is igaz, hogy nem növényi, hanem állati eledel. És a kagylótól a halig csak egy lépés, csak annyi, mint az osztrigától a lazacig. Aki az egyiket szereti, rendesen a másikra sem haragszik. Más szóval, egyáltalában nem tekinthető kizártnak, hogy a pézsmapocok a halat is megeszi, különösen olyan vizekben, ahol kevés a kagyló, s így ebbeli szükségletét nem elégetheti ki. Ismételten hangsúlyozom, hogy mindez, amit elmondottam, nem bizonyít, csak feltevésekre jogosít. Ezek a feltevések azonban az én szerencsés megfigyelésemmel kiegészítve már olyan természetűek, hogy közel járnak a valószínűséghez. Ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy a pézsmapocok megfigyelése zárkózott életénél és rendkívüli óvatosságánál fogva nagyon nehéz, továbbá azt, hogy akik a pézsmapocok fogásával foglalkoznak, nem igen érdeklődnek tudományos kérdések iránt, könnyen érthető, hogy bizonyító adatok nem állanak rendelkezésünkre. Én szívesen elhiszem, hogy a látott pézsmapocok csak «perverz szenvedélyének hódolt», ha megette a halat, de ezzel nem lehet elütni a dolgot, és így jó volna, ha többet is megtudhatnánk róla. Éppen ezért nagyon érdekes volna és a tudományt is szolgálná, ha minél többen közölnék idevágó tapasztalataikat, de még ennél is többet érne, ha az elejtett pézsmapockoknak megvizsgálnák gyomortartalmát, vajon van-e benne nyoma halnak. Ez — persze —kissé undorító munka, de a tudomány érdekében meg lehet tenni.
A magyar vadászok eddig is sok szolgálatot tettek megfigyeléseikkel a tudománynak. A pézsmapocok megfigyelésére eddig nem sok idő állott rendelkezésükre, mert hiszen nálunk csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedni, úgyhogy talán még ma is sokan vannak, akik nem is láttak. Most azonban már mindenfelé található. Éppen ezért kérek mindenkit, akinek kezébe írásom eljut, ne sajnálja azt a kis fáradságot, s ha már vannak észleletei, közölje azokat lapunkkal, a jövőben pedig iparkodjék minél több adatot gyűjteni, hogy segítségére legyen a tudománynak e titokzatos állat életének és táplálkozásának felderítésében.
Küzdelem az életért.
– Amikor ezt a képet festettem, nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan aktuális lesz a mondanivalója. Eddig is tudtuk, hogy érdemes lenne okosan bánni a környezetünkkel, ha már uraljuk azt. De komolyabb változások még nem fenyegették a kényelmes életünket. Eddig. Az idei nyár most olyat mutat nekünk, ami már megingathatja azt a szépre festett díszletet, amit magunk köré építettünk. Már nem lehet nem tudomást venni a változásokról, melyek bár lassan fokozatosan, de biztosan be fognak következni és nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá. Nemcsak a saját, hanem a következő generáció életéről is szó van, ezért a mi felelősségünk most nagyon nagy – mondja Prihoda Judit, grafikus- és festőművész, lapunk illusztrátora.
Valójában ember és természet viszonya mit sem változott az évezredek során: folytonos a küzdelmünk az elemekkel, a természet hatalmas és változatos formában megjelenő erejével.
– A technika és a tudományok rohamléptekkel fejlődnek ugyan, de még most is kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk. A természet, ha megmutatja igazi erejét, egyetlen mozdulattal söpörhet el mindent, ami az útjába kerül. Pont úgy, mint régen, ha egy mamut tornyosult fölénk. Annyi időnk van csak, hogy a kezünket riadtan magunk elé emeljük, de a végkifejlet már nem rajtunk múlik – teszi hozzá Judit.
A műalkotás 100×70 centiméter méretű olajfestmény.
Elállt az eső. Az erdő nagyot nyújtózkodott, és az ágak között bujkáló szellő lerázta a faleveleken hintázó vízcseppeket.
A vadőr végignézett a falu felé vezető úton. A délutáni vendégvadászt várta, akivel valami nagyot, valami különlegeset akart lövetni az elnök.
– A legnagyobb földtulajdonosunk fia – súgta meg bizalmasan, és szemét az égre emelte, mintha a földbirtok nagyságához, csak a mennybolt végtelenje lehetne hasonló.
– Mindenképpen érmes legyen! – hangzott az utasítás, és a vadőr
