A vadászat változik – És ez nem baj

Hagyomány és technika a folyamatosan változó világban

Megtisztelő felkérést kaptam: a megújuló Nimród hasábjain ezentúl az online vadászati tartalomkészítők is rendszeresen helyet kapnak, elsőként pedig én oszthatom meg gondolataimat az olvasókkal. Adta magát, hogy ne egy konkrét eszközről vagy technológiai újdonságról írjak, hanem – az alkalomhoz talán jobban illően – magáról a változásról. Arról, hogyan fér meg egymás mellett új és régi, fejlődés és hagyomány egy olyan világban, amely különösen büszke az örökségére.

A vadászat minden szempontból különös világ. Például kevés olyan – mondjuk ki, paradox – tevékenységet tudok mondani, amely ennyire hangoztatná a hagyományait és ragaszkodna hozzájuk, miközben az eszközei és azok elfogadottsága olyan ütemben változna, mint a vadászaté. Olyan tevékenységet meg aztán végképp nem, amely ennyit vitatkozna a témán, a hagyományt és a modern technikát két, egymással szemben álló dologként kezelve.

Pedig ha kiszakadunk az internetes viták taposómalmából, hátrább lépve, jobban végiggondolva a dolgot, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy szinte minden, amit ma természetesnek vagy épp klasszikusnak tartunk, az valamikor korábban újdonság, innováció, ne adjʼ Isten, még ördögtől valónak hitt dolog volt. Így nézve, feltehetjük a kérdést: ha a vadászati eszközök folyamatosan változnak, mi az, amit valójában hagyományként őrzünk?

A kovás puska használója számára a gyutacsos fegyver volt a műszaki újítás, aztán a hátultöltős, végül az ismétlőfegyver. Ezt követte a céltávcső. A legenda szerint gróf Széchenyi, a magyar vadászati kultúra ikonikus alakja az elsők között vett céltávcsövet, és ezért akkoriban kapott is hideget-meleget. Aztán jött a variábilis távcső, majd a Kacsa és a Heliator lámpák, melyeknél a saru mindig akkor ugrott le a robogóaksiról, amikor a vaddisznóra ráemeltük a puskát…

A fenti kérdést kiegészíthetjük azzal: nem önkényesen húzzuk meg, hol húznánk a „hagyományos” határát? Miért hagyományosabb egy 8×56-os távcső, mint egy modern digitális optika? Miért természetes a terepjáró, miközben száz éve lóval vagy gyalog közlekedtek? Miért nem érezzük a mobiltelefont a vadászati hagyomány ellenségének, miközben ma már azon nézzük a térképet és az időjárást, azon hívjuk a hivatásos vadászt, és azon dokumentáljuk az elejtést?

És miért érezzük ugyanezt az eszközt túl modernnek abban a minutumban, amikor valaki megpedzegeti, hogy a beírást is telefonon végezhetnénk a lapozható könyv helyett? Szerintem a hagyomány sosem az eszközök változatlanságát jelentette. Vadászíjászként különösen érdekes ezt megtapasztalni: miközben az íjászatot joggal tekintjük hagyományos vadászati módnak, eszközeinkben a legmodernebb technológiai megoldások jelennek meg.

Vegyük észre, hogy a tegnap és a ma vadásza között nincs túl nagy különbség! A technikai fejlődés mögött mindig ugyanaz az ember állt, aki jobb eszközt keresett: pontosabb fegyvert, megbízhatóbb lőszert, jobb látást, jobb tájékozódást, kényelmesebb és biztonságosabb felszerelést. Ezt nem feltétlenül azért tette, mert könnyebbé akarta tenni a vadászatot, hanem mert eredményesebben, pontosabban és biztonságosabban akarta végezni.

Talán azért érezzük különösen nagynak az elmúlt 10–15 év technológiai változásait, mert ezeket már nem a vadászattörténeti könyvekből ismerjük: benne élünk. Éjjellátó, hőkamera, távmérő, ballisztikai kalkulátor, GPS a kutyán és a sólymon, mobilos térkép, képküldős vadkamera, elektronikus beírókönyv, mesterséges intelligencia. Ami korábban az ismétlőfegyver, a céltávcső vagy a terepjáró megjelenése lehetett, azt éljük át a digitális technológia térnyerésével.

És talán éppen ezért nehéz kívülről tekintenünk rá. A tegnap újításait ma már a hagyományos vadászat természetes részeként kezeljük, a ma újításairól viszont még vitatkozunk. Némelyiket néhány év alatt befogadjuk, másokat idegenkedve figyelünk, megint másoknak joggal keressük a helyét és a határait. Hogy ezek közül ötven év múlva melyikre tekintenek majd ugyanolyan magától értetődően, mint mi ma a céltávcsőre, azt aligha tudjuk megmondani.

De talán nem is ez a legfontosabb kérdés. Sokkal érdekesebb, hogy miközben az eszközeink újra és újra megváltoznak, mi az, aminek nem szabad velük együtt változnia. És ezzel vissza is tértünk a korábban megkezdett gondolathoz: akkor végül mi a hagyomány, amit követünk? Nem a puska típusa. Nem az optika. Nem az, hogy papírtérképet vagy GPS-t használunk, és nem is az, hogy gyertyával világítunk-e a vadászházban vagy led lámpával.

Véleményem szerint a hagyományt azok az értékek jelentik, amelyek mindezek mögött vannak. Azok az értékek, melyeket tiszteltek elődeink és melyeket tisztelnünk kell nekünk is. A vad tisztelete. A természet és a vad ismerete. A felelősség az elejtésért. A vadászati etika. A közösség. A tudás továbbadása. A vadgazdálkodás. És annak az elfogadása, hogy a vadászat nem pusztán egy állat elejtésének technikai kivitelezése. Az eszköz változhat, de a mérce nem!

Minden nemzedék hajlamos saját fiatalkora vadászatát az „igazi” vadászatnak tekinteni: ami előtte volt, az régimódi; ami utána jött, az már túl modern. És változik a világ is, amelyben a vadászatról beszélünk. Ma már nemcsak a vadászházakban és szaklapokban adjuk tovább a tudást, hiszen ott van a közösségi média, a blogok, podcastok és videók világa is. Az új vadászgeneráció sokszor már ezeken keresztül találkozik először egy-egy szakmai kérdéssel.

Talán a több mint százéves Nimród számára is ugyanez a kérdés, mint magának a vadászatnak: hogyan lehet úgy változni, hogy közben megőrizzük azt, amiért érdemes volt ilyen sokáig fennmaradni? A hagyomány ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, ahogy elődeink. Sokkal inkább azt, hogy amit tőlük kaptunk, azt a saját korunk eszközeivel és a saját korunk nyelvén adjuk tovább azoknak, akik utánunk jönnek.

Korecz Márk