Az Öttömösi Földtulajdonosok Egyesületének Vadásztársasága elnöke

A jövő vadja?

Egy dél-alföldi szabad területi dámtelepítés tapasztalatai és tanulságai

Több mint 25 évvel ezelőtt egyik nagy tudású vadgazdálkodási szakemberünk egy őzes szakmai konferencián megjegyezte, hogy hosszú távon az Alföld elsődleges nagyvadja az őz helyett a dám lehet. Ismerve a mai helyzetet, könnyen előfordulhat, hogy igaza lesz. Talán épp ez volt az elindítója annak a dámtelepítésnek, amely a Dél-Alföld egyik tájegységében, a ʼ90-es évek végén történt.

Az őzállomány helyzete az alföldi megyékben jelenleg nem biztató. Régen egy sutára vetítve 0,8 felnevelt szaporulattal tervezhettünk. Mára ez sok helyen 0,2-0,3-ra esett vissza, ami nem csak a drasztikus őzelhullás eredménye. A suták általános kondícióromlásának következtében látványosan csökkent az ikerellések száma. A hasmenéses egyedek aránya magas, ami gyakran elhullást okoz. A mortalitás tapasztalt növekedése ma is komoly kutatások tárgyát képezi.

Ugyanakkor a dámoknál ritkán látni kondícióproblémával küszködő egyedeket. Bár az ikerellések száma tapasztalataim szerint csak 1-2%, az egy tehénre jutó felnevelt szaporulat mégis 0,5 felett van. További érvek is szólnak a dám mellett. Lényegesen jobban reagál a gyengébb minőségű élőhelyre, mint az őz, jóval igénytelenebb az élőhelyet és a takarmány összetételét illetően is. Szinte nincs az a takarmánymennyiség (abrak és lédús egyaránt), amit ne fogyasztana el, ezáltal viszonylag jól helyhez köthető.

Életmódjából adódóan látványosan nagyobb területeket jár be, mint az őz. Így nagyobb valószínűséggel találja meg a számára kedvezőbb életfeltételeket. Szaporulatát a ragadozók kevésbé veszélyeztetik. A betegségeknek, a szélsőséges időjárásnak jobban ellenáll. Átlagéletkora vélhetően duplája, mint az őzé. Ezt bizonyítja az is, hogy a közelmúltban megtaláltunk egy aranysakálok által elpusztított dámtehenet, mely a krotáliája szerint 22 éves volt.

Ilyen megfontolásból történt a dámtelepítés ebben a tájegységben, melynek ötletgazdája, szakmai menedzsere a DALERD Zrt. volt, egykori vezérigazgatója Vass Sándor iránymutatásával. Tekintettel a vadgazdálkodási egységek akkori méretére (3000–9000 ha), a projekt sikeres megvalósításához szükséges volt egy térségi nagyvad-gazdálkodási koncepció kidolgozása, kíméleti területek kialakítása és természetesen szoktatókertek megépítése.

Utólag azt mondhatjuk, hogy a terület alkalmasnak bizonyult a dámok fogadására, de akkoriban voltak kételyeink. Amit biztosan tudtunk, hogy a térségben legfeljebb jó vagy kevésbé rossz élőhelyekről beszélhettünk, ideálisról nem. Bár az ideális élőhelyi adottságokról a dámokat vagy a Teremtőt kellene megkérdezni… Az első kihelyezett egyedek Sarkadremetéről származtak. Emlékezetem szerint az első telepítéskor mintegy 60–70 példányt bocsátottak ki, majd ezt követte még 20–30.

E mennyiség – szigetszerűen kihelyezve – körülbelül 20 000 hektárt érintett, melyen 4 vadgazdálkodási egység volt. Mára ezt a területet szinte teljesen „belakták” a dámok, sőt a szomszédos vadászterületek szélein is megjelentek. A Csongrád-Csanád megye nyugati részén található állomány és a Bács-Kiskun megyei állomány elkeveredett, mára már szerves egységet képez, ami kifejezetten jó hatással volt az agancsok szár- és a lapátméreteinek alakulására.

A térség dámeltartó képessége változó, nagyban függ az erdő és mezőgazdasági területek arányától, azok szerkezetétől, a kijuttatott takarmány és a rendelkezésre álló víz mennyiségétől és minőségétől, a kialakított vadföldek és csenderesek elhelyezkedésétől, hogy csak néhány tényezőt említsek. Becslésekbe nem szívesen bocsátkoznék, de azt gondolom, hogy a további létszámnövekedés nem kívánatos, sőt helyenként az állomány visszaszorítása is indokolt lehet.

A dám életfeltételei közül mindig az a legfontosabb, amely az egyed vagy populáció igényéhez képest akkor és ott éppen minimumban van. Víz, takarmány, nyugalom, erdőösszetétel, ragadozók szerepe… bármi lehet, és ami lényeges, hogy a sorrendiség egy adott területen belül is bármikor változhat. Ezért a komfortigény kielégítése során mindig a komplexitásra kell törekedni, és soha nem mondhatjuk, hogy minden rendben van, hiszen mindig lesz gyenge láncszem vagy szűk keresztmetszet.

Ha kiemeljük a takarmányt, annak összetételére is igaz a fenti szabály. A dámok szoktatókertben történő tartásakor két helyen is előfordult, hogy az agancsfelrakás során, egyik pillanatról a másikra, több nagy bika látszólag minden ok nélkül elpusztult. Arra jutottunk, hogy a hibát a takarmányozás során vétettük. Vélhetően hiányzott valamilyen mikroelem, amelynek hiánya gátolta más, egyébként rendelkezésre álló elem(ek) hasznosulását. Felborult a szervezet ásványianyag-háztartása.

Az állomány azonnali kiengedése után az elhullás megszűnt. A folyamatot bonyolítja, hogy az agancsfelrakás során az egyed nemcsak abból építkezik, amit aktuálisan felvesz, hanem a szervezetében egész évben raktározott elemeket is mobilizálja és átépíti. Szabad területen az állatok ösztönösen tudják, hogy mire és milyen mennyiségben van szükségük. Ez lehet a magyarázata, hogy a bikák az agancsfelrakás idején előszeretettel keresik fel a pusztasziles erdőrészeket, és rágják, hántolják őket.

Elvándorlás a projekt elején volt megfigyelhető, nyilván a jobb élőhelyek keresése céljából. Mára telítődtek a területek, és a folyamat nem szembetűnő. Természetesen a barcogás idején a migrálás felerősödik, de ez nem az elvándorlás kategóriája. Szabad területen a barcogási időszakon kívül, jól elkülönülten élnek a bikák és a tarvad, ami, úgy gondolom, részben etológiai okokra vezethető vissza, részben pedig a már említett takarmánykereséssel magyarázható.

A dám létszámát nem lenne szerencsés tovább növelni. A tarvad hasznosításának fokozása indokolt. A bikák szakszerű hasznosításával, öregbítésével a trófeák minősége javítható. A gyenge élőhely ellenére az állományban potenciálisan benne van a 30–40 százalékos érmesarány, (ez az őznél 5 százalék alatti), amit néhány vadászatra jogosult már produkált. A trófeák minősége a vadgazdák türelmének és tapasztalatának növekedésével, az állomány átlagkorának emelkedésével lényegében folyamatosan javult.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a dám által okozott vadkár az őzénél nagyobb, de a gímszarvas és a vaddisznó által okozott kárnál kisebb. Sajnos a mezőgazdasági termelés átalakulásával a földhasználók egyre inkább élnek a törvény adta lehetőséggel, és követelik a vadkár megtérítését. Ezért is szükséges az állomány tervszerű hasznosítása, létszámának csökkentése. A térség szakszerű dámgazdálkodásával bővültek a vadászati lehetőségek. Erről a közepes élőhelyről még kiváló trófeák is kikerülhetnek.

A fentiek alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy a dámnak a következő időszakban nagyobb jelentősége lehet, akár még a „jövő vadjává” is válhat. Bár a faj őshonosságát többen vitatják, mégis azt gondolom, fel kell ismernünk, hogy a megváltozott körülmények és klimatikus viszonyok miatt értékrendünk átgondolása is indokolttá válhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a természettel szembemenni lehet, de nem érdemes.

Bálint Zoltán