Újra van világelső magyar trófea

Dzsingisz kán, a rekorder

Eddig még nem látott fotón a rekord bakonyi óriás dámbika

Országos sajtóvisszhangja volt annak a Bakony-Vad Vadásztársaság területén terítékre került dámbikának, amelyet egy visszatérő cseh vendégvadász ejtett el 2024. október 18-án. A kivételes lapátos a nemzetközi bírálaton szerzett 242,7 CIC-ponttal nemcsak magyar rekord, hanem a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) ranglistáján is az első helyen kellett volna szerepeljen azóta.

A trófea ratifikálására végül idén nyáron, a CIC bécsi nemzetközi trófeabírálati bizottsági ülésén került sor, így mostantól ez a trófea a legerősebb dámlapát a nemzetközi szervezet szabad területen terítékre került vadon élő állatokat nyilvántartó adatbázisában. A világrekord szó ilyen bonyolult körbeírása nem véletlen, ugyanis a CIC nem használja már ezt a kifejezést, ezzel is hangsúlyozva, hogy a vadászat nem a rekordhajhászásról szól.

A Bakony-Vad Vadásztársaság területén 2011-ben esett az első aranyérmes bika, 2017 óta pedig minden esztendőben terítékre kerül itt legalább egy, a hatkilós álomhatárt akár fél kilóval is túllépő lapátos. Nagy Károly, a társaság elnöke elmondja, a „nagy öregek” elmondása szerint 1982-ben 23 egyedet telepítettek a Veszprémvarsány és Réde közötti erdőtömbbe, néhány muflon társaságában. Utóbbi vad nem lelt alkalmas élőhelyre, a dámok viszont jól érezték magukat, ezért a ’90-es években magánerdőkben, kerítések közé is telepítettek még társaikból. Ahogy az lenni szokott, a kerítéseket elhanyagolták. Az ezredfordulóra a leromlott berendezések már nem tudták helyben tartani a vadat. Innen számítható a helyi dámállomány „szabad” állapota. Érdekesség, hogy a helyi tarvad többsége még napjainkban is visszajár ezekbe az erdőkbe borjazni, a bikák pedig alig pár kilométerre rakják fel agancsukat. A fő barcogóhely – ahol ez a bika is terítékre került – a két pont között található.

Derék harcos, vezéregyéniség

– Ezt a területet Bagó-bükknek nevezik – mesél a revírről Nagy Richárd hivatásos vadász, aki hosszú éveken át figyelte a vad minden rezdülését, nagy szakmai odafigyeléssel óva az itt élő vadállományt. – A bika agancsa három évre visszamenőleg a birtokunkban van; a gazdálkodásunk egyik alappillére, hogy nálunk minden agancsos ismert, egyeseknek még neve is van.

Állandó agancsozókörrel dolgozunk, az ő munkájuk révén minden esztendőben megrendezzük hullajtottagancs-mustránkat. Mindemellett profi természetfotósok is segítségünkre vannak, így a levetett lapátok és a fotók kapcsán százszázalékos biztonsággal be tudunk azonosítani minden figyelemre méltó bikát. A szóban forgó kivételes lapátosnak két évvel az elejtése előtt 2,20 és 2,60 kilogrammos, a behozatalát megelőző esztendőben 2,86 és 2,86 kilós agancsai voltak. A 40 dekás különbség egy felrakáskor letört hátsó lapátélnek tudható be.

És miként hívták a helyi szakemberek egymás között a rekordbikát? – Richárd elmondása szerint a Mongol Birodalom megalapítója után Dzsingisz kánnak nevezték el, hiszen ez a vad is derék mód harcolt társaival szemben, a vadőr szerint tekintélyt parancsoló vezéregyéniség volt. Az ilyen és ehhez hasonló nevekre a társaságnak már csak azért is szüksége van, mert rengeteg villanypásztor található a revírjükben, amely válogatás nélkül szedi a vámot a bikák közül. Folyamatosan figyelik a vad mozgását is. Ebből tudják például azt, hogy az említett bika is néhány méteres pontossággal ugyanott barcogott minden évben. A vadőr lapunknak kiemeli: mindig nagy öröm egy ilyen kiváló bikát megpillantani; tömegben volt már nála nagyobb agancsuk, de pontban még természetesen nem.

Születésnapi ajándék

A kivételes vad elejtésének lehetőségét egy hosszú évek óta visszajáró cseh vendégvadász, Jiří Klimeš érdemelte ki, akinek ezt 50. születésnapja alkalmából már a vadászatot megelőző évben felajánlották. Ki mondana nemet egy ilyen kivételes vadra való vadászatra?!… Persze költői a kérdés, így nem meglepő, hogy a vadászvendég egy évvel később Richárd kíséretében indult célirányosan a Bagó-bükknél lévő barcogóplaccra.

A vadon élő állatok folyamatos figyelésének köszönhetően, Richárd ebben az évben is tudta, hol találja a bika teknőjét – elsőnek azt a helyet keresték fel, a vadat azonban nem lelték. Jó félórányi várakozás után végül úgy döntöttek, hogy felnéznek egy közeli – mintegy 40 méterrel távolabbi – hajlatba. Óvatosan „odacsúsztak”, és egy púpról a völgybe nézve, észrevették Dzsingisz kán kivételes látványt nyújtó agancsát. Elkerült a lőbot, a vendég feltámasztotta a puskát, a többi pedig már történelem…

A hivatásos vadász a kiemelkedő trófeát a gondos szakmai munkán túl az élőhely kivételes adottságainak tulajdonítja. Mint mondja, a vadföldeken pillangósokkal próbálnak a vadállományon segíteni, de ez önmagában kevés volna. Segít a környező mezőgazdasági kultúra is, mert míg napjaink kánikulájában a napraforgó az ország más pontjain ki van égve, náluk a napraforgó nincs „kisülve”. A vízzel való állandó ellátottságáról a Cuhai-Bakony-ér gondoskodik, a vad élőhelyéül szolgáló erdőtömböt pedig minden irányból körbeöleli a mezőgazdaság. Van olyan bikájuk, amely fiatalon nem mutatott kiemelkedő jegyeket, mégis később egyik évről a másikra száranként egy kilót rakott magára. Igyekeznek tehát minden vadat a lehető legtovább és legalaposabban megfigyelni. Az idei év kapcsán – augusztusi lapzártánkkor – elmondja: a felrakás jónak tűnik, de a nagy bikák agancsán még nem pattant meg a barka…

Türelem bikát terem

A címlapon látható felvételt Mesterházi József készítette, aki – nem túlzás – éveket várt arra a lehetőségre, hogy a Bakony-Vad Vadásztársaság területén megnyomhassa fényképezőgépén a rekeszt kioldó gombot. Persze akkor még nem tudta, hogy amikor végül megkapja a „zöld lámpát”, milyen óriási szerencséje lesz. Az emlékre gondolva, a mai napig borsódzik a háta. – Richárd komolyan óvja a területén élő vadállományt, ezért hosszú éveket vártam, mire végül Béres Bence barátom kíséretében megengedte, hogy lefotózzuk a barcogó dámokat. Még a nászidőszak elején jártunk, a helyiek elmondása alapján tudtuk, hogy a java még előttünk van. Egy bükkös árkot vettünk célba, ahol Bence elmondása szerint már intenzív volt az élet a teknők körül. Azt is tudtuk, hogy ha belépünk a bikák körébe, és jelenlétünkkel megzavarjuk őket, az álcánk felvétele után hamarosan vissza fognak térni.

Társam felhívta a figyelmemet, hogy él a környéken egy nagyon nagy bika is, érdemes lesz figyelnünk rá… Így is lett! A fotósok éppen a kiszemelt terület felé cserkeltek, amikor a bozótos aljnövényzetben, egy cseres erdőnél József észrevette a fekvő nagy bikát. Nem akarták megugrasztani, ezért néhány felvétel elkészítése után továbbálltak eredeti céljuk felé.

Miután aztán a fő barcogóhelyen több kiváló lapátost sikerült megörökíteniük, visszaindultak, bízva abban, hogy újra megpillanthatják a nagy bikát, amelyről akkor még nem sejtették, mennyire nagy. A naplementében sétáltak egy magasabb részen, a fotózáshoz elengedhetetlen fény pedig pillanatról pillanatra fogyott. Ekkor érkeztek el arra a pontra, ahol korábban a fekvő vadat látták, ám a bika nem volt ott. – Visszanéztük, és ő ott állt a nyiladékon. A mai napig érzem, amiként felvettem a fényképezőgépet, mert tudtam, hogy nem egy hétköznapi vadat tudok megörökíteni az utókornak…