Művészportré – Tarcsay Béla

Tarcsay Béla festőművész neve nem csak a hazai nagyközönség számára csenghet ismerősen, hiszen alkotásait Franciaországban, Svájcban és Indiában is láthatták az érdeklődők, képeit a világ minden tájáról keresik, a művei közül nem egy Japánban talált gazdára. A művész tokaji, balatoni, erdélyi alkotótáborok rendszeres résztvevője, én is egy alkotótáborban találkoztam vele Keszthelyen. Míg csodáltam munkáit, ő megállíthatatlanul és lelkesen mesélt. Rajzai hűen tükrözik dinamikus, sokszínű, pezsgő lényét, magával ragadó személyiségét.

Tarcsay Béla 26 éve Szegeden él, de Zala vármegyében látta meg a napvilágot.  „1952-ben születtem Nagykanizsán. Apámmal sokat jártuk a zalai erdőket, ő vadászott, én pedig hajtóként kísértem a vadászatokban, felejthetetlen kalandjaim voltak!” Oly’ maradandó élmények ezek, hogy a mai napig kihatnak a munkásságára.

Autodidakta módon képezte magát, rajzolni sosem tanult, habár rendelkezik művész felmenőkkel. „Az apai nagyanyám akvarelleket festett, anyai vonalon pedig a nagynéném volt festőművész. Jártam is hozzá cserépfestő tanfolyamra, de nem szerettem. Mindig népi motívumokat kellett rajzolnom és ez inkább csak megutáltatta velem a festést, hamar abba is hagytam.” Később autószerelőnek tanult, de a kötöttségeket nehezen viselő ember lévén 18 évesen már a világot járta.

„Az életem meglehetősen viharos volt, dolgoztam a vasúton, de dolgoztam én az éjszakában kidobó emberként is, sőt, a magánéletemben is két végén égettem a gyertyát. Nem vagyok büszke erre a zűrös korszakomra, de belátom, ez is kellett ahhoz, sőt ez kellett ahhoz, hogy ecsetet ragadjak, mert a mélypontok ösztönöztek az alkotásra. Négy gyermek édesapjaként nehezen éltem meg, hogy magánéletileg zátonyra futott az életem, jó ideig értelmetlennek tűnt minden.”

Aztán az 1995-ös esztendő sorsfordítónak bizonyult… „41 éves voltam, lelkileg teljesen a padlón. Kitettem magam elé az asztalra a fegyvert, a bort és a gyerekeim fényképét. Hosszasan néztem őket, végül arra jutottam, hogy a fegyver nem megoldás, eldöntöttem azt is, hogy inni nem fogok, nem akartam, hogy link, léha emberként emlékezzenek rám a gyerekeim, sőt inkább azt szerettem volna, hogy büszkék lehessenek az édesapjukra. Utóbbi érzés volt a legerősebb bennem, így az életet választottam. Édesanyám volt az, aki a nehéz időkben is mellettem állt, támogatott. Hazaköltöztem hát a szülői házba Zalába és valamit kezdenem kellett magammal. Jobb híján rajzolgatni kezdtem, konkrét cél nélkül, inkább cselekvési kényszerből, de azt vettem észre, hogy teljesen belefeledkezem az alkotásba. Menekülőutat kínált nekem, kiemelt az apátiából, egy érzelmi felszabadulást adott, ahogy általa kiszakadtak a lelkemből a fájó dolgok.”

Hamarosan jöttek is az első sikerek. „Gondoltam egyet, fogtam néhány rajzomat és elvittem az Olajipari Művelődési Házba, ahol működött egy képzőművész kör. Ott találkoztam Kotnyek Pisti festő- és fotóművésszel, aki bemutatott a művelődési ház kulturális szervezőjének. A hölgy azt mondta, rendez nekem egy kiállítást, ha összegyűlik 25-30 kép. A felajánlás jól esett, inspirált és egy hónap múlva beállítottam hozzá a rajzokkal. 1996-ban szülővárosomban a nagynéném nyitotta meg az első tárlatomat, melyet aztán még sok követett.” Jobbnál jobb helyeken mutatkozhatott be, többek között Budapesten, Pécsen, Szegeden, Hévízen. „Vették a képeimet, bevallom, kicsit el is bíztam magam, aztán egy nap úgy ébredtem fel, hogy megcsömörlöttem az egésztől.” A kiégés rányomta a bélyegét a rajzaira is. „Már nem örömből alkottam, lélektelenek lettek a munkáim és a teljesítménykényszer elvette az egyéniségemet.” Újabb mélypont következett, 8 hónapig nem is tudott ecsetet venni a kezébe, ám ez a hullámvölgy is előre vitte az úton és egy tokaji alkotótábor új lendületet adott a művészetének. „Tokajban hozzám hasonló karakterű figurákkal hozott össze az élet. Megismerkedtem Pósa Edével és idővel barátok lettünk, a barátsága formálta a szemléletem, s vele a művészetem is. Később kapcsolatba kerültem a MÁV Rajz szakkörével, ami tulajdonképpen a Képzőművészeti Egyetemnek volt egy tagozata. Itt találkoztam Balikó András képzőművésszel és az édesapjával, illetve itt ismertem meg Kő Pált, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművészt! Na, ilyen társaságba keveredtem és ezek az emberek egyenrangú partnerként tekintettek rám, bátorítottak, biztattak, építő kritikát fogalmaztak meg és elláttak tanácsokkal! Arra a minimalista útra, amit ma képviselek, tulajdonképpen az idősebb Balikó állított rá. Balatonkenesén festettem és figyelte a munkám. Egyszer rábökött egy vonalra és azt mondta, ilyen vonalakat húzzál, mert vonal és vonal közt nagy különbség van, de ez a vonal él!  Meg is fogadtam a tanácsát. Szeretem a dinamikus rajzokat és az is fontos számomra, hogy kifejező legyen a kép, legyen mondanivalója. Ezzel együtt azt vallom, nem kell telerajzolni a lapot, célom inkább, hogy bevonjam a nézőt az alkotás folyamatába, a verekedő szarvasbikák láttán pl. hadd gondolkodjon el, vajon mi történik a következő pillanatban? Az állatportréim is csak kis jellemrajzok, amivel az állatok karakterét igyekszem ábrázolni. Az olajfestékkel kezdtem, de minden technikát kipróbáltam, a kedvencem a tus, a pasztell és a pittkréta. Nem gondolkodom sokáig, merre-hogyan húzzam a vonalat, hirtelen kézmozdulatokkal rajzolok, azt és úgy, amit a pillanatnyi lelkiállapotom diktál.

Az életemet is így éltem, szívből, igazán és mindig a jelennek, az adott pillanatnak léteztem. Nem bántam meg, mert számtalan élménnyel volnék most szegényebb. Ha holnap elveszteném a szemem világát, akkor sem unatkoznék soha egyetlen percig sem! Csak behunyom a szemem és magam előtt látom azt a rengeteg kalandot, mely már életem végéig kitart!”