Luxus a szárazságban: Mitől függ a magyar gímtrófeák jövője?

Korunk egyik legégetőbb kérdése a klímaváltozás és a drasztikusan átalakuló környezet, amely nemcsak a mezőgazdaságot, a gazdaságot vagy az emberi mindennapokat sújtja, hanem a vadgazdálkodást is szorongatja. A vadgazda már a kora tavaszi hónapoktól mesterségesen itatja a vadat és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy megadja neki a túléléshez és a fejlődéshez szükséges feltételeket, a víztől a minőségi takarmányon át egészen a létfontosságú nyugalomig. De vajon mennyiben befolyásolják ezek a tényezők a kiváló genetikai potenciállal rendelkező hazai gímbikák agancsfelrakását? A vad szervezetében az erőforrások elosztása kíméletlen hierarchiát követ, a víz és a tápanyag elsődlegesen a létfenntartásához szükséges alapfunkciókat szolgálja, miközben az agancs biológiai „luxustermékként” csak a maradékból építkezhet, így hamar a trófeaképzés kerül a vesztes oldalra. Szakembereket kérdeztünk arról, hogy a fent említett tényezők vajon mennyiben befolyásolják a trófea minőségét?

A modern szabadterületi vadgazdálkodásban az agancsfelrakás sikerét hagyományosan a genetikai potenciállal és a száraz takarmányok bőségével szokás összefüggésbe hozni. A Kárpát-medencét sújtó klimatikus változások és a tartós nyári aszályok azonban ráirányítják a figyelmet egy eddig méltatlanul háttérbe szorított, kritikus tényezőre, a vízre. Prof. Dr. Sugár László biológiai és evolúciós megközelítése szerint az agancsfelrakás élettani folyamatainak elemzése egyértelművé teszi, hogy a felszíni vizek eltűnése és az élőhelyek kiszáradása közvetlen biológiai gátat szab a gímszarvas agancsfejlődésének.

Ahhoz, hogy megértsük a víz és a gímszarvas közötti elementáris kapcsolatot, a professzor szerint évezredekkel kell visszatekintenünk a Kárpát-medence őstörténetébe. A gímszarvas és a vaddisznó eredendően nem a száraz dombvidéki tölgyesek, hanem az ártéri erdők, kiterjedt mocsarak és ártéri nádasok vadja volt. Bár az állományok természetesen a magasabban fekvő területeket is lakták – ahol a nappalokat előszeretettel töltötték púpszerű magaslatokon a szagok, a szél és a környezet tökéletes kontrollálása érdekében –, az ártér jelentette számukra az elsődleges életteret.

Ennek az evolúciós múltnak a legtisztább bizonyítéka a dagonyázás iránti olthatatlan élettani szükséglet, hiszen ez a hőszabályozás, a paraziták elleni védekezés és a mentális egyensúly alapfeltétele. Ha megvonjuk a vadon élő állatoktól a természetes vizes élőhelyeket, azzal az ősi, genetikailag kódolt környezeti igényeiket semmisítjük meg.

A vizes élőhelyek és a trófeaméret közötti drámai összefüggést egy történelmi, paleontológiai példa igazolja a legszemléletesebben. A mintegy 10-20 ezer évvel ezelőtt élt óriásszarvasok (Megaloceros giganteus) – amelyeknek maradványai, hatalmas lapátos agancsai a Duna-part szárazra kerülésével és kiszáradásával ma is rendszeresen előkerülnek a folyómederből – elképesztő morfológiai paraméterekkel rendelkeztek. A bikák testtömege megközelítette az 1000 kilogrammat, az agancstömegük pedig a 30-40 kilogrammat is elérte.

A modern kutatások bebizonyították, hogy az óriásszarvasok kihalását nem a hirtelen felmelegedés, nem a jégkorszak és nem is az emberi vadászat okozta közvetlenül, hanem a folyó menti struktúrák és ártéri rendszerek fokozatos átalakulása. Azok a vizes, folyóparti füzesek és lágy fás társulások redukálódtak és alakultak át szárazabb erdőtípusokká, amelyek a Megaloceros számára a mindennapi megélhetést biztosították. Egy ekkora méretű test- és trófeasúly kineveléséhez szükséges gigantikus szerves- és ásványianyag-mennyiség beépítése a vizes ökoszisztémák és a lédús, specifikus növénytársulások nélkül biológiailag és fizikailag egyszerűen lehetetlenné vált.

A jelenkor gímszarvas-állománya kísértetiesen hasonló ökológiai préssel szembesül a tartós nyári aszályok idején. Mivel a gímszarvas válogató legelő, a felrakás időszakában létfontosságúak számára a fás szárúak zsenge, rügyes ágvégei, a friss hajtások és a lédús levelek. A 40 fokos hőségben azonban a növények párologtatása összeomlik, a természetes legelők kiégnek, porzanak. Míg az olyan állandó vízzel rendelkező, tradicionális ártéri oázisokban, mint a Gemenc vagy a folyóparti hullámterek, a szarvasok képesek a közvetlenül a vízből kinyert, magas nedvességtartalmú vízinövényzet fogyasztásával kompenzálni a szárazságot, addig a dombvidéki, kiszáradt erdőtömbökben a vadnak erre semmilyen esélye sincs.

Sugár László rámutat, hogy az agancsépítés fiziológiája szorosan vett folyadékmenedzsment. A növekedési és porcosodási fázisokban az agancs még nem csontszövet, hanem egy rendkívül puha, porcos, szivacsos szerkezetű, élő képződmény, amelyet erekkel és idegekkel átszőtt háncs (barka) borít. Ebben az időszakban a fejlődő szövet víztartalma és folyadékigénye maximális. Ha ekkor a vad nem jut elegendő ivóvízhez és lédús táplálékhoz, a sejtosztódáshoz szükséges primer élettani szállítóközeg hiánya miatt a porcképződés lelassul vagy leáll.

Tartós szomjúság esetén a szarvas szervezetében életbe lép a biológiai prioritások rendszere, mivel az agancs biológiai „luxustermék”, a szervezet a minimális folyadékkészletet a szív, a tüdő, a vesefunkciók és a hőszabályozás fenntartására vonja el. Ennek egyenes következménye a trófeák fajsúlyának és tömegének látványos visszaesése, valamint az agancsdeformitások megjelenése. A szakértő hangsúlyozza, hogy a szabadterületi vadgazdálkodásban a vízutánpótlást ma már nem lehet elvont, elméleti kérdésként kezelni, a természetes felszíni vízhálózat összeomlása közvetlenül veszélyezteti a magyar gímtrófeák jövőjét.

Ha a vadgazdának önmagában a klímaváltozással, a vízhiánnyal és az agancsfelrakás kényszerű biológiai korlátaival kellene megküzdenie, az is épp elég feladat lenne, de erre rakódik rá a mezőgazdasági termelőkkel való mindennapi konfliktus és a gazdasági kényszerpálya. Györke Roland, az Őrségi Vadásztársaság és a Széchenyi Vadásztársaság vadászmestereként közel 15 000 hektáros terület vadgazdálkodásáért felel. Bár a külső paraméterek első ránézésre hasonlónak tűnnek, a belső strukturális különbségek, az eltérő vegetáció, a kerítések száma és a szigorú természetvédelmi szabályozás olyan kontrasztot teremtenek, amely alapjaiban határozza meg a gímszarvasállomány szezonális mozgását és az agancs minőségét. Az Őrségi Vadásztársaság mintegy 6 500 hektárt, míg a Széchenyi Vadásztársaság körülbelül 7 000 hektárt kezel. Mindkét terület a nemzeti park oltalma alatt áll és 60 százalékot meghaladó erdősültség jellemző rájuk. A természetvédelmi státusz a korlátozások miatt komoly nehezítő körülményt jelent a napi gazdálkodásban. A lényegi különbséget a mezőgazdasági területek aránya és szerkezete adja meg. Az Őrségi Vadásztársaság területén szinte elenyésző az intenzív szántóföldi művelés, a területeket döntően természetes rétek és állandó kaszálók alkotják. Ennek köszönhetően a szarvasállomány eloszlása egyenletes, a vad télen is helyben marad, a nyugalmas réteken táplálkozik és nem kényszerül vándorlásra. Ezzel szemben a Széchenyi Vadásztársaság területén dominálnak az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló szántóföldek, kiemelten az olyan kultúrák, mint a magas fehérjetartalmú szója, vagy az energiadús kukorica. A harmincéves vadászmesteri tapasztalatom egyértelmű kontrasztot mutat a két terület között az agancstömeg és a fajsúly tekintetében – szögezi le a szakember. Míg a szójatermesztés a ’80-as években még szinte csak Baranya vármegyére korlátozódott, az Őrségben a termelőszövetkezetek egyáltalán nem foglalkoztak vele, addig mára a Széchenyi Vadásztársaság területén ez lett a meghatározó kultúra. Élettani hatása tagadhatatlan, itt ér össze közvetlenül az élőhelyi táplálékkínálat, a kondíció és az agancsfelrakás hármas tengelye. A szarvasok már kora nyáron a zöld hajtásokat csípik le, ez a hatalmas fehérjelöket pedig közvetlenül beépül az agancsba. Ha egy bika a Széchenyi Vadásztársaság területén a szója- és kukoricatáblákon nevelkedve felrak egy formás, vastag, hosszú, jó fajsúlyú 8 kilogrammos agancsot, ugyanez a bika – azonos genetika mellett – az Őrségi Vadásztársaság erdős, intenzív szántókat nélkülöző, szegényes réti környezetében puszta füvön és réten táplálkozva csupán egy 6,5 kilogrammos agancsot képes produkálni – mondja Györke Roland. A Széchenyi Vadásztársaság területén a mezőgazdaságnak köszönhetően mindig esik 3-4 10 kilogramm körüli vagy a feletti kapitális bika. Ezzel szemben az Őrségi Vadásztársaságnál tavaly a legnagyobb bika is mindössze 9 kilogrammos volt, a második pedig már a 8 kilogrammot sem érte el (7,95 kg). Ám ott van az érem másik oldala is! – mutat rá a szakember. Ez a siker a Széchenyi Vadásztársaságnál egy üzleti csapda. A vadkár mértéke ugyanis garantáltan többtízmilliós nagyságrendű, van, hogy a teljes éves bikabevételünk elmegy a vadkár kifizetésére. A terület táplálékbázisa nyáron jelentős mennyiségű – a téli állományhoz képest akár háromszoros – szarvastömeget vonz, aminek nagy része a bőgés, illetve a terelővadászatok időszakára elvándorol, hiszen az betakarítás után nincs se táplálék, se búvóhely, őszi szántások után a mezőgazdasági kultúra és a takarás egyetlen pillanat alatt eltűnik. A vad kénytelen visszahúzódni a stabilabb táplálékot nyújtó szomszédos területekre, így a szarvas jelenléte jelentősen visszaesik, ami a vadásztatást illetően nem jó, viszont mi neveltük fel, a vadkár itt keletkezett nálunk – magyarázza a vadászmester. Mindent mérlegre téve tehát az alacsonyabb trófeatömegű bikákat adó Őrségi Vadásztársaság nagyobb biztonsággal működtethető, mert az egyenletesebb vadbőség mellett pontosabban kalkulálhatóak a számok, megközelítőleg tudjuk, hogy mennyi vadkárt kell kifizetnünk és ezt az összeget a társaság gazdaságilag probléma nélkül elviseli. A Széchenyi Vadásztársaság esetében a 10 kilogrammos trófeák ellenére az elszabaduló vadkárok miatt folyamatos a gazdasági bizonytalanság. A taktika ott csupán annyi, hogy megfelelő fizetőképességű vendégkör szervezésével próbáljuk túlszárnyalni a bevételekkel a kiadásokat, remélve, hogy az őszi bevételek ellensúlyozzák a nyáron elpusztított szójatáblák árát.

Sokan úgy vélik, hogy a kiegészítő etetéssel lehet és kell segíteni a bikákat az agancsfelrakás időszakában. A gyakorlati tapasztalat ezzel szemben azt mutatja, hogy áprilistól októberig a szabadterületi gímszarvas nem jár rá a kihelyezett takarmányra – mutat rá a szakember. A szarvas a nyári időszakban a változatos természetes vegetációt részesíti előnyben. Ilyenkor mesterségesen etetni a vadkár kifizetése mellett gazdasági öngyilkosság lenne, amellett, hogy nem is igényli a szarvas – teszi hozzá Györke Roland. Télen, a tartós hideg beálltával a vad felveszi a lédús cukorrépárát, vagy a silót, de a nyári aszályos forróságban hatástalan a próbálkozás. Az automata szórók alatt érintetlenül, halomban áll a kukorica. Az intenzív nyári etetés kizárólag a zárttéri vadaskertekben vagy vadfarmokon működik, ahol a mesterségesen fenntartott, utalva a kihelyezett takarmányra. Mi is etetünk egész évben, és töltjük a sózókat, – ez fontos az agancsfelrakás szempontjából a makro-és mikroelemek miatt – de kizárólag azzal a céllal, hogy a vaddisznókat az erdőben tartsuk, a gímszarvast ezzel nem lehet befolyásolni.

Aminek tényleg van viszont jelentősége, az a vadföldgazdálkodás. Az Őrségi Vadásztársaság területén, ahol a jogszabályok csak engedik, vadföldeket létesítettünk, zabbal felülvetett lucernatáblákat alakítottunk ki. Egy-egy ilyen parcellán nagyjából áprilistól júniusig tudjuk hatékonyan megtartani a vadat. Ennek kettős, kritikus szerepe van: egyrészt komoly vadkármegelőző funkciót lát el, másrészt táplálkozás-élettani szempontból ez a három hónap a legfontosabb időszak az agancsfelrakás, különösen a nagyobb, öregebb bikák agancsának épülése szempontból. A bajok júniusban kezdődnek. Ekkorra a vadföldeken a szarvasok tövig rágják a növényzetet és a területet azonnal felveri a parlagfű, ami miatt az egészet le kell zúzatnunk, majd újra kell vetnünk – mondja a szakember. Csakhogy az újravetés a nyári aszályok miatt mára szinte teljesen ellehetetlenült, mert a klímaváltozás keresztülhúzta a tradicionális kétütemű vadföldművelésünket. Míg régebben a tavaszi zab leérése után, júliusban újratárcsáztuk a talajt és vetettünk bele valamilyen nagy zöldtömeget adó másodvetést, ami a bőgési időszakban, helyben tartotta a bikákat, kiváló legelőt biztosított és megvédte a gabonatáblákat, addig most a legoptimálisabb időben elvégzett munka is kudarcba fulladhat, mert ha ki is kel a másdovetés, a nyári meleg kiszárítja a növénykezdeményeket. Mivel a vadföldek az aszály miatt június után kiürülnek, a szarvas kénytelen arra támaszkodni, amit a nagytáblás mezőgazdaság nyújt és meghagy neki szeptemberre, októberre, növelve a vadkárt. Ilyen viszonyok között, amikor a vadgazdálkodónak évente tízmilliókat kell kifizetnie vadkárra, kerítésekre, stb., az sem lenne csoda, ha már csak legyintenénk arra, hogy a bika hogyan növeszti meg az agancsát, legyen a saját problémája, ennek ellenére optimisák vagyunk és a kíméletlen viszonyok között is mindent megteszünk a vadállomány védelméért és az agancsfelrakás feltételeinek biztosításáért – összegez a szakember.

Ennek a gondoskodásnak a biológiai tükre pedig a kondíció. A gímszarvasok trófeanagysága, különösen a kapitális agancsok felrakása szorosan összefügg a vad fizikai kondíciójával, testtömegével és az azt meghatározó biológiai, valamint környezeti tényezőkkel – mondja Kozma József, a Zalavölgyi Vadásztársaság hivatásos vadásza. A kapitális agancsok felrakásához elengedhetetlen a jó kondíció, a megfelelő genetikai háttér és a nagy testtömeg. Míg egy kisebb vagy közepes testű, de kiváló genetikájú bika is hordozhat jó agancsot, a rekord méretű trófeák mindig az állomány átlagát jelentősen meghaladó testtömegű egyedekhez kötődnek. A folyamat hátterében biológiai mechanizmusok állnak, a csöves csontok nagysága, hossza és tömege határozza meg azt a kalcium mennyiséget, amelyet a szervezet a nagymértékű agancsfelrakás időszakában mobilizálni tud. Ez a kalcium-mobilizáció évente végbemenő folyamat, amely során a nagyobb csontozatú gimbikák sokkal több ásványi anyagot képesek átcsoportosítani a csontozatukból az agancsba, mint a gyengébb vázú társaik.

A genetikai potenciál azonban önmagában kevés, ha a környezeti feltételek nem biztosítják a vázszerkezet felépüléséhez szükséges hátteret. Összehasonlítva például a skóciai vagy bizonyos hegyvidéki gímszarvasokat a kelet-európai vagy közép-európai állományokkal, látható, hogy bár a genetikai érték lehet azonos, a gyengébb testnagyság és kondíció gátolja a hatalmas agancsok felépítését, mivel hiányzik hozzá a megfelelő fizikai váz – magyarázza a szakember. Az extrém forróság és csapadékhiány ellenére a gímszarvas rendkívül jól alkalmazkodott a változó klimatikus viszonyokhoz, szükség esetén kilométereket gyalogol a vízpótlásért és a kistelepülések, elhagyott zártkertek, szőlőhegyek vonzáskörzetében is megtalálja az életfeltételeit.  

A genetika és a kondíció mellett az agancstömeg legfőbb gátja maga a korosztályi struktúra – hívja fel rá a figyelmet Kozma József. Sok esetben az ígéretes bikák meg sem érik azt a kort, amikor a kapitális agancsot tudnának felrakni. A vadgazdálkodási és vadászati szemlélet – amely sokszor a túlzott létszámok fenntartására és a bérvadászatra fókuszál – gyakran nem kíméli az ígéretes egyedeket.

Végezetül az évjáratok hatása is jelentős, ahogy a bornál, úgy az agancs esetében is megfigyelhető, hogy egy optimális vegetációs évben akár 10 százalékkal tömegesebb trófeát is fel tud rakni ugyanaz az egyed, mint egy gyengébb, aszályosabb évben – mondja a hivatásos vadász. Az általános jó kondíció mellett a sérülésekből, betegségekből vagy a szoptatási nehézségekből fakadó átmeneti kondícióromlások szintén visszaköszönnek az agancsfejlődésben, ám ezek egyedi, rendhagyó esetek.

A fizikai táplálékfelvételen túl van egy kritikus tényező, amely közvetlenül meghatározza az agancsfejlődés hatékonyságát: a nyugalom. A kutatások szerint a táplálék felvételéhez képest négyszer annyi időre van szükség annak tökéletes emésztéséhez, vagyis egy óra táplálékfelvétel után négy óra emésztési idő szükséges ahhoz, hogy a szarvas a felvett takarmányt maximálisan hasznosítani tudja – magyarázza a szakember. Ha ez a nyugalom nem biztosított számára, akkor hiába van tele a bendője, a takarmány nagy része nem hasznosul és ha a létfenntartásra megy el, akkor nem lesz belőle olyan luxus produktum, mint az agancs – zárja mondandóját Kozma József. 

Ezt erősíti meg Takács Árpád, a Szévíz-völgyi Vadásztársaság elnöke is. A környezeti, illetve az olyan emberi tényezők, mint a zavarás, közvetlenül az agancson csapódnak le. De mit nevezhetünk zavarásnak? Az elmúlt évtizedekben ez a fogalom teljesen átértékelődött – mutat rá a szakember. Az erdőművelés, vagy a kiszámítható vonalon mozgó turizmus már nem fejt ki akut stresszhatást a csülkös vadállományra. A gímszarvas megtanulta differenciálni a valós veszélyt a semleges háttérzajtól, így a napi szintű erdészeti munkák és a nehézgépek zaja nem készteti tartós helyváltoztatásra az egyedeket, a fakitermelések zónájából csupán néhány száz méterrel húzódnak odébb, a műszak végével pedig gyakran azonnal visszatérnek a friss vágásterekre táplálkozni – mondja az elnök. Ennél is radikálisabb jelenség a lakott területek, faluszélek és zártkertek szuburbán zónáinak tudatos használata funkcionális menedékként. Mivel itt közvetlen vadászati nyomás, vagy direkt vegzálás nem éri őket, a szarvasok ezeket a humán infrastruktúrához közeli mikrokörnyezeteket választják elsődleges pihenőhelyül a legnagyobb relatív biztonság érdekében.

Míg az erdőgazdasági gépek zaja tolerálható háttértényező, addig a január végétől április elejéig tartó, illegális agancsozás okozta hajszolás katasztrofális etológiai és élettani krízist jelent – szögezi le a szakember. Ebben az időszakban az illegális agancsozók célirányosan fésülik át az erdőt, szervezetten hajtásszerűen mozgatva a rudlikat. Ez a kényszerű menekülés két fő biológiai csoportot érint kritikusan. Egyfelől az agancsot növesztő bikákat, másfelől a vemhes teheneket. Az agancshullatást követően a komoly bikák már márciusban megkezdik az új agancs felrakását. A barkában lévő, intenzíven növekedő agancs ekkor még puha, sérülékeny, erekkel és idegekkel gazdagon átszőtt szövet. A pánikhelyzetben vadkerítéseknek rohanó bikák agancsának mechanikai sérülése visszafordíthatatlan agancstorzulásokat, ágdeformitásokat eredményez, de akár a bika koponyacsontja is sérülhet. A tarvad pedig láthatatlan reprodukciós veszteségeket szenved el, a tehenek ekkor a vemhességük utolsó harmadában járnak, a tartós fizikai kimerültség, a magas kortizolszint (stresszhormon) és a menekülés közbeni traumák direkt módon vezetnek vetéléshez, vagy életképtelen borjak születéséhez.

A szarvasok intelligens túlélési stratégiáját bizonyítja, hogy az illegális agancsozás tetőzésekor elhagyják az erdőt és a legváratlanabb, atipikus helyeken keresnek menedéket – mutat rá Takács Árpád. Megfigyeltük, hogy a kapitális bikák az agancsvetés időszakában néhány száz négyzetméteres, elhagyott, bozótos zártkertekbe, vagy lakóházak kerítése melletti tenyérnyi sűrűkbe húzódnak be. Dokumentált eset, amikor egy lakóháztól mindössze 100 méterre fekvő apró bozótfoltból került elő egy 10,70 kilogrammos, agancs pár, míg egy másik belterület-közeli, alig 500 négyzetméteres elhanyagolt telken kilenc darab, 3,5 kilogramm feletti agancsot gyűjtött be a szakszemélyzet. A bikák hetekig egyhelyben, szinte észrevétlenül húzták meg magukat az ember közvetlen szomszédságában, miközben az erdőt az illegális agancsozók hada járta.

Felmerülhet a kérdés, hogy a nőivarú egyedek rendkívül hosszú, a vadászati törvény végrehajtási rendeletében rögzített vadászati idénye okoz-e olyan jellegű zavarást, amely negatívan hatna a bikák agancsfelrakására. A jogszabályok szerint ugyanis a gímszarvas ünő május 1-jétől február utolsó napjáig, a tehén szeptember 1-től február végéig, míg a borjú egészen április 30-ig vadászható. Ez azt jelenti, hogy a nőivarú egyedek szinte egész évben elejthetőek. Első hallásra ez a folyamatos jelenlét és vadászati nyomás komoly kockázatot jelenthetne a bikák számára is, a gyakorlat azonban rácáfol erre az aggodalomra. A látszólagos ellentmondást a gímszarvasok nemek szerinti, szigorú szezonális elkülönülése oldja fel. Az agancsfelrakás legintenzívebb időszakában, a tavaszi és a nyári hónapokban a bikák és a tehenek nem tartózkodnak együtt. Miközben májusban és júniusban az ünők vadászata már megengedett, a tehenek a frissen ellett borjaik nevelésével vannak elfoglalva, a bikák pedig külön járják az erdőt, így a tarvad tavaszi és nyári vadászata élettani szempontból egyáltalán nem befolyásolja a bikák agancsfelrakását – fűzi hozzá az elnök.

A szakemberek tapasztalatai egyértelművé teszik, hogy a világhírű magyar gímtrófeák jövőjét nem bízhatjuk pusztán a genetikai potenciálra, a siker záloga az átalakuló, aszályos klímához és a növekvő antropogén nyomáshoz való alkalmazkodásban rejlik és a kapitális trófea felrakásához elengedhetetlen a jó kondíció, a kalciumraktárként funkcionáló erős csontváz, valamint az a háborítatlan nyugalom, amely a táplálék maximális hasznosulását garantálja.