Sokszor olvastam már ezt az angol kifejezést, és bár nem tudok angolul, megjegyeztem magamnak, mert tartalma nagyon tetszik. Mosolyogj! Ennél okosabbat még az a hírneves Ben Akiba sem mondott soha életében, pedig az már csak igazán okos ember volt. Szóval: mosolyogjunk! És legyünk hálásak mindenkinek, aki megmosolyogtat bennünket, mert olybá vehetjük a dolgot, mintha valami élethosszabbító elixírt adott volna be. Az sem baj, ha a mosolygás néhanapján kacagássá — hogy ne mondjam: kukorékolássá! — fajul, mert ez csak azt jelenti, hogy fokozottabb adag elixírt vettünk be, s így életünk is fokozottabb mértékben hosszabbodik. Nahát, kezdek már attól tartani, hogy lepipálom a jó öreg Mathuzsálemet is a maga 969 esztendejével. Mert ha még olyan nekivadult világot élünk is, én bizony nem tagadom, sokat mosolygok, mert van nekem egy pompás szaklapom, amely néhanapján olyan szívderítő dolgokat tálal fel, hogy szeretném őket aranykeretbe foglalva falra akasztani. Úgy, mint az amerikaiak a «Keep smiling»-et. Isten úgyse megérdemelnék! Pl. most is azt mondja, ne menjünk vissza, hanem előre, s ennek kapcsán a plurális maiestatis-ban beszélő cikkíró egyre a természet és a logika törvényeit emlegeti, melyek neki a kisujjában vannak természetesen. Nem tehetek róla, de erről eszembe jutott a vipra. Nem vipera, hanem vipra. Hogy mi ez?... Nem tudom. De nagyon kellett nevetnem, amikor eszembe jutott. Ugyanis zoológiát is emleget ugyanez a cikk, amely — minthogy névtelenül jelent meg — valószínűleg a szerkesztői asztalnál készült. Nahát, a vipráról — nem viperáról! — is ugyanebben a lapban olvastam. Van nagy vipra, és van kis vipra. Valami olyan átmenet lehet a puma, borz és vadmacska között. A nagy vipra megüti a 200 fontot is. A kicsiny, persze, csak kicsiny, mint afféle kölyök. Talán szükségtelen is mondanom, hogy a kicsinyből lesz a nagy, ha ugyan megéri a férfikort. De megéri, mert hozzáfogható eszes és szívós állat nincs még egy a természetben. Honnan tudom ezt? ... Ahonnan a többit: a szaklapból. Mindjárt el is mesélem. Egyszer a 7- 8kilós kis vipra egy szikla tetején aluszkált. Nagyon szépeket álmodhatott, mert nem vette észre a csúnya saskeselyűt, amely rácsapott, felkapta a levegőbe és vitte, vitte. . . Nem akart vele semmi rosszat, sőt megelőzőleg alighanem manikűröztetett is, mert olyan gyengéden fogta parányi karmocskáival a kis viprát, mint egy jó dadus. A kis viprának mindamellett nem tetszett a repülés. Bár ez érthetetlen, mert hiszen a modern kor gyermeke, de neki mégsem tetszett. Minthogy ejtőernyője nem volt, szabotázsra nem is mert gondolni, a géppel együtt maga is lepottyant volna. Elkezdett hát gondolkodni. Addig törte a buksiját, míg el nem találta az igazit. Mert - amint mondottam - nagyon eszes kis vipra volt. Fülét, farkát ellógatta, mintha csak ájuldozott volna a repülés gyönyörűségétől. És várt. Addig várt, míg a saskeselyű azt nem gondolta, hogy most már eléggé megszolgálta a viteldíjat, s le nem telepedett vele egy sziklára, hogy előbbi gyengédséget meghazudtolva kis utasát megegye. Már tátotta a csőrét, amikor a látszólag élettelen kis vipra hirtelen megelevenedett és Hamm! — úgy elharapta a saskeselyű torkát, mintha csak tormásvirsli lett volna. Hát nem gyönyörű ez?. . . Különösen ha még azt is hozzávesszük, hogy a ravasz kis viprát olyan saskeselyű vitte el, amelyet a vezető hol sasnak, hol keselyűnek mondott, az expedíció tagjai ellenben dögkeselyűnek néztek?! Meséljek mást is?... Jó. Mesélek a rézviperákról. Kettőről. Egy fiúról és egy leányról, akik nagyon szerették egymást, és éppen ezért egy professzor homlokán ülték meg nászukat. Hogy ennyivel is emlékezetesebb legyen. Mint jól nevelt rézviperákhoz illik, «nyolcasba» fonódva ágaskodtak a professzor homlokán. Éppen a menyasszonytáncot járták, — vagy talán már ezen is túl voltak? - amikor észrevette őket az expedíció egyik tagja. Ez fogja mellette heverő 5,5 milliméteres puskáját, s avval - pikk! - úgy lövi ketté derékban mind a két rézviperát, hogy négy darabban repült el a párocska. Kételkedők kedvéért azonban meg kell említenem, hogy japánpuskával történt a lövés, így t. i. már lehetséges. Ezek után mi sem természetesebb, mint az, hogy a megmentett nagy tudós felajánlotta megmentőjének legbensőbb barátságát, s ez remegő, elfogult hangon mondotta vissza: Szervusz!... Meg is érdemelte, mert hiszen nemcsak hogy ő az egyetlen ember, aki a dán rovásírást ismeri, hanem még Petőfi sírját is megtalálta. A róla készült fénykép, sajnos, elveszett. Hogy honnan tudom mindezt?... A szaklapból. Meséljek még mást is?... Mondjuk, a sas bosszújáról. Ajaj! Ez igen hátborzongató történet, mert egy nagyon hosszúkarú emberről szól. Hát ez úgy volt, hogy egy bácsira rácsapott egy «hatalmas sasmadár». A bácsi hirtelen lőtt, de csak a szárnyát találta el. Ekkor a sasmadár, a hatalmas, megfogta a bácsinak mind a két kezét s a bácsi kénytelen volt mindkét karját előre nyújtani, mert a sasmadár ki akarta vájni a szemét. Micsoda hosszú karja lehetett ennek a bácsinak, hogy a sasmadár nem érte el a szemét! Pedig kimondottan hatalmas volt! Hát még az óriáskígyó, amelyik akkora, hogy olyan nincs is Afrikában!... No, nem! Ez nem táncolt senkinek sem a homlokán. Ellenkezőleg: a vadász táncolt rajta kísérőjével együtt. Hát tessék csak elképzelni, ez az óriáskígyó szőröstül, bőröstül elnyelt egy kecses víziantilopot. Pedig ez nem is olyan kicsi állat! A Magyar Nemzeti Múzeumban látható példány akkora, mint egy kárpáti szarvas. No de, ha ekkora falatot bírt lenyelni, nem is csodálkozhatunk rajta, hogy csak olyan könnyedén átnyúlt érte Afrikába Délamerikából. Mit neki a közbülső rongyos kis pocsolya?... Ha kinyújtózkodik amúgy istenigazában, akár saját magát is elnyelheti. Hogy ezeket honnan vettem?... Honnan vehettem volna, ha nem kedves a szaklapomból? Meséljek még többet is?... Tudnék ám! De nem tudok, mert közben folyton kuncognom kell, mintha csiklandoznának. Hogy min?... Jaj, azt nem olyan könnyű megmondani, mert akkor mégis csak visszafelé kell mennem egy kicsit, oda, ahol elkezdettem. Valaki... valaki - tessék csak várni, míg egy kicsit abbahagyom a nevetést! - valaki zoológiáról meg józan logikáról beszél a Nemzeti Vadászati Védegyletnek, ugyanaz a valaki, aki a fenti meséket szaklapjában közzétette. Hát ne pukkadjon meg az ember nevettében?... Keep smiling!... Azaz, pardon! Keep röhöging!